Hunyorogva néztem fel a fa csúcsa felé, hátha olyan szél volt az éjjel, hogy letört néhány ágat és azok landoltam mellettem. De nem láttam semmit, ami erre utalt volna. A fának egyetlen letört ága nem volt. Kibogoztam magam és alaposabban szemügyre vettem a mellettem heverő rudakat. Frissen tört ágak voltak, semmi kétség, de moha nőtte be őket. De moha többnyire a föld közelében nőtt. Bármennyire is a trópusokon, a francba is, az Egyenlítőnél vagyok, de moha akkor sem a fák tetején nő! Igen, de akkor ezek honnan kerültek ide és miért? Vagy mikor? És miért nem ébredtem fel rá?

- És a víz? - az ernyő tartalma tiszta volt alatta. Óvatosan kitöltögettem azt a kevés vizet, amit sikerült felfognom az egyik üres üvegembe. Nagy megkönnyebbüléssel tettem el a táskámba – Ezt kell csinálnom. Valahányszor este lesz vagy esni kezd, kinyitom az ernyőt és meg van oldva a gond. Ez a víz legalább tiszta és nem kell fertőzéstől sem tartanom - feltéve ha semmilyen rovar vagy féreg nem jut bele a levelekről.

De még mindig volt egy nagyobb, megoldatlan problémám. Élelem. Lassan az utolsó falatok is elfogytak a sikeresen megmentett szuvenírekből és a gyomrom követelőzni kezdett. Nem akartam a földből kitúrni valami gilisztaféleséget, egyszerűen undorodtam még a gondolatától is, de semmilyen gyümölcsöt nem találtam eddig. Mintha a fák megtagadták volna, hogy gondoskodjanak a földön járó élőlényekről. Hogy ezt mégis miből gondoltam? Hát onnan, hogy a madarakat és majmokat folyamatosan hallottam visongani a fejem felett, egészen a fák csúcsánál. Ott volt élelem. És persze fény. Nem egyszer láttam vagy hallottam, hogy az apró majmok megiramodnak valami égi ragadozó elől majd újra elhalkulnak. De ez sosem tartott tovább röpke perceknél. Semmi sem volt állandó ebben a folyamatosan pezsgő dzsungelben.

Valahol dél körül, pontosan nem is tudom, mikor, mert a szerencsésen zsebemben maradt telefonom már rég lemerült, de valahol a legnagyobb hőségben kénytelen voltam pihenőt tartani. Találtam egy részt, ahol nagyobb kövek, sziklatömbök állták az idő sarát a talajból kiemelkedve. Legalább nem kell avarban megbújó, mérges kis dögöktől tartanom. Elfogyasztottam az utolsó morzsákat is, amik még nálam voltak. Két napja bolyongtam már, a lezuhanás napjával együtt három, vízfolyást még mindig nem találva és kezdtem egyre jobban elcsüggedni. A karom tompa volt. Nem fájt, de nem éreztem már vele rendesen. Nagyon reméltem, hogy nem kaptam el valami trópusi fertőzést. Többször is lefertőtlenítettem a nap folyamán, de attól sem lett jobb. A fejem meg... néha szédültem, néha a hideg rázott, máskor meg a forróságtól izzadtam. Egyszóval, nem állt túl jól a szénám.

- Még csak az kéne, hogy kifeküdjek így itt a vadon közepén. Könnyű préda lennék. Lehet még a tegnapi oroszlán is erre találna jönni és csapna egy rövid vacsorát - kezemet a homlokomra tapasztottam. Jól esett a hűvössége.

Nem tudtam, hogy a láznak lehetett-e köze hozzá, de úgy éreztem, mintha figyelnének. És ez semmilyen körülmények között nem lett volna jó előjel, hiszen ragadozók és még félelmetesebb emberek lehettek bármelyik bokor tövében. De ugyanakkor előfordulhatott az is, hogy csak szimplán az eszem kezdett elmenni az éhség és a magány miatt.

- Maradj észnél! – próbáltam magam felrázni – Nem hiányzik, hogy összeess! Nem azért maradtál életben, hogy itt pusztulj el!

A rövid pihenő jót tett a fejemnek. Körbenéztem és eszembe jutott egy pár dolog régebbi dokumentum filmekből. Ha itt kövek vannak, márpedig ezek nagyok, akkor lehet, hogy barlang is van erre. Barlang pedig állatot jelent. Denevér. Talán még valami barlangi patakra is lelek. Izgatottan álltam fel, de hamar megbántam, mert megszédültem a gyors mozdulattól. Lassan vánszorogtam hát tovább, amerre a talaj lejtett és ennek köszönhettem később a nyakamat is. Ha rohantam volna, biztosan belezuhantam volna abba a szakadékba, ami méterekkel arrébb gyilkos némasággal várta áldozatát. Imám gyors meghallgattatásra talált.

Fogtam egy követ és belehajítottam.

- 1... 2... 3... 4! - a szakadék alja 12-15 méterre lehetett. Esélytelen, hogy ilyen karral megpróbálkozzak vele. Nem is biztos, hogy találok ekkora liánt, ami leérne az aljára.

Így hát elvetettem az ötletét, hogy lemásszak körülnézni. Viszont a lejtő könnyedén vezethetett vízhez tovább, ezért úgy döntöttem eltérek a déli iránytól és inkább a talaj lejtését követem. Jól tettem. Nem kellett egy óra sem, még az én evickélős tempómban sem és csobogás hangja szólt a fák mögül. Követtem.

- Ez az! - kiáltottam fel lelkesen – Patak! Víz!

Valóban kis vízfolyás volt még csak ez, de elég tisztának tűnt, hogy megfürödhessek benne. Inni még így sem mertem belőle, de legalább átláttam rajta, ami jól jött az esetben, ha valami mászna felém a vízben. Közel három nap izzadsága tapadt testem minden porcikájához és elegem volt már belőle. Letettem a hátizsákom egy kevésbé gazosabb területre és nekiálltam lefejteni magamról a cipőmet. Sima edzőcsuka volt, nem épp' erre a terepre kitalálva, aminek a végeredménye az lett, hogy totálisan átázott. Sár és víz súlya nehezedett eddig rá, ami csak most tűnt föl, hogy megszabadultam tőle. Két szúnyog elhessegetése közt, végtelenül óvatosan levettem a zoknit. Éreztem és most már látszódott is, hogy lábam feldagadt a sok gyaloglástól. De a látvány, ami fogadott, mégis elborzasztott.

A lábujjaim közt és a talpam szélén a folyamatos ázás és dörzsölés következtében feljött a bőr. Ahogy hozzáértem a legcsúnyább ponton, kicsordult a vérem.

- Ne! - a pánik kerülgetett és éreztem, mindjárt elönt. Nem engedheted meg magadnak!

Kiszabadítottam másik lábam is börtönéből. Az se volt sokkal jobb állapotban. A tartalék pólóm segítségével finoman lemostam a friss vízzel. Jól esett, de leginkább az, hogy nem húzta le a súly. Vajon rá tudok így állni? Nem okozott különösebb nehézséget, de tökéletesen éreztem az összes apró kavicsot felázott talpam alatt. Megszokásból körbenéztem mielőtt levettem a pólóm és a nadrágomat, nem mintha számítanom kellett volna bárkire is. A biztonság kedvéért kéznél tartottam a bicskát és a brutál ernyőt. Már csak így fogom hívni.

A lábam nekitámasztottam a szemközti oldalból kiálló sziklának, lévén a patakocska igazán keskeny volta, és a rongy pólóval elkezdtem lemosni magam. Közben kínomban nevettem a szerencsétlen pózon, amiben ott gubbasztottam.

- Hehehe! Hogy röhögnének a csajok, ha így meglátnának! - egy szál fehérneműben, sárosan, koszosan, egyensúlyozgatva a víz felett. El kellett ismernem, komikus látványt nyújtottam.

Már majdnem végeztem, mikor egy ág megreccsent a közelemben. Riadtam pattantam fel és nem érdekelt, hogy a sérült lábaimmal a vízben állok. Magamhoz ragadtam az ernyőt és két kézzel markoltam, úgy vártam, hogy megismétlődjön a zaj. De semmi. Bármi is volt az, ami letört egy ágat, az többé nem hallatszott. Nem láttam mozgást sem. Reméltem, hogy csak egy állat volt a lombkoronából és csak leejtettek egy ágat, és nem valami veszélytől kellene tartanom, mert tudtam, egyre kevesebb ellenállás tanúsítására voltam már képes. Az erőm fogyott, a láz kikezdett és a magány az idegeimmel játszott. Nem jó trió ez így együtt.

Gyorsan felöltöztem, egy újabb üres üveget megtöltöttem a patak vizével és elkülönítve eltettem. Véletlenül sem akartam volna beleinni, de még jól jöhetett. Követtem a víz folyását a délutáni nap egyre halványabb fényében, remélve, hogy újra találok egy számomra is mászható fát. De az a fa sehogy sem akart felbukkanni. A láztól már folyamatosan reszkettem, hol jobban, hol kevésbé. Végül a sötétség a víz partján ért utol, nem sok jót tartogatva számomra.

***

Halli,

Meg is van a folytatás a Primal Instinct-hez is. Remélem sikerült érdekessé tennem a részt. Kommentbe írjátok meg, mi a véleményetek, mit lehetne rajta javítani! ^^ Ezer köszönet érte! :D

Shina