Az aljnövényzet nehezebb terep volt, mint elsőre gondoltam. Folyton elakadtam a keresztül-kasul kúszó növényzetben. Megkarcoltak az ágak, a levelekről víz hullott rám lépten-nyomon. Semmi jelét nem láttam járható ösvénynek, vagy vadcsapásnak, ami elég széles lett volna, hogy követhessem. Egyetlen tájékozódási pontom a nap volt, de ilyen alacsonyan, ennyire elrejtve a fák koronája alatt, kevés fény jutott el hozzám. Tudtam, ez egyben azt is jelentette, hogy a sötétség majd hirtelen áll be az est közeledtével. Addig pedig minél nagyobb távolságot akartam tudni magam és a gép közt.

Három óra elteltével teljesen kifulladtam a párás melegben és kénytelen voltam leülni. A minden irányból fullasztóan közel csüngő ágak és levelek nyomasztó hangulatot adtak. A klausztrofóbia kezdet egyre jobban felerősödni. Ha egy kis lélegzetvételnyi levegőhöz akartam jutni, felfelé kellett néznem, ami viszont megerőltető volt a fejemnek. Spóroltam a vízzel, amennyire tudtam, de így is vészesen fogyott. A pólómba töröltem az izzadságot a homlokomról, így rájöttem mennyi kosz rakódott rám. Menet közben elkapott egy rövid zápor, majdnem megmart egy kígyó és egy skorpiót is sikeresen kikerültem. Rovarok csíptek minden percben. Az állandó készenlét rohamosan emésztette fel az energiámat és józan eszemet. Minden kis zajra, ág reccsenésre, falevél rezdülésre riadtan fordultam körbe, magam előtt tartva a bicskát.

Végre találtam egy vastagabb fát, amit egy lián indái szőttek körbe. Megfojtották a gazdafát, de nekem egy elfogadható létraszerűséget alkottak. Közeledett az este és nem volt kedvem a földön éjszakázni. Eddig nem találkoztam ragadozókkal, de ez nem jelentett mást, minthogy eddig szerencsém volt. Eddig.

Vagy tíz méteres magasságban álltam meg, ahol még eléggé vastag ágakat találtam, hogy megtartsák a súlyomat, de kellően magasan ahhoz, hogy ne vegyenek észre elsőre a talajszintről. Igaz, mit sem ért volna ez, ha az állat tud fára mászni. De reménykedtem és imádkoztam.

Néhány vékonyabb indából két ág közé valamiféle támasztékot tudtam szőni, tekerni, hogy ha éjjel mozgolódnék, véletlen se essek le. Nem lett volna kellemes meglepetés 10 méterről lezúgni. Talán még el is törném a csontom. És az hiányzott a legkevésbé. Így is, mire felmásztam és az indával is végeztem, a karom rettenetesen fájt. Megduzzadt és bevörösödött a seb körül. Csak reménykedtem benne, hogy ez a traumától volt és nem fertőzés. Nagyon nem hiányzott egy elfertőződött seb így a dzsungel kellős közepén. Most erősen bántam, hogy korábban nem találtam gyógyszereket a gép roncsai közt.

Előszedtem az üveg bort és óvatosan a fedetlen sebre öntöttem belőle, majd visszatekertem a kötést. Ha eddig fájt, most már lüktetett. Az alkohol meg mart mint az állat, de tudtam ezzel csak fertőtlenítettem, ami elengedhetetlen volt számomra.

Eleredt az eső én meg ott gubbasztottam a fa tetején egy kinyitott esernyő alatt az alkonyat félhomályában. Már nem láttam a talajt. Az volt az első, amit elborított a sötétség. Félelmetes érzés volt megfosztva lenni egy érzékszervemtől. A legfontosabbtól, a látásomtól. Magamra tornáztam egy pulóvert és egy másikat a faágra fektettem, hogy kényelmesebb legyen, majd a hátizsákomat párnaként használva nyugovóra tértem. A kitámasztás masszívnak bizonyult, nem oldódott ki az inda és megtartott. Viszont az eső sokkal több bosszúságot okozott, mint gondoltam. Hideg volt, nedves, csiklandozott ahogy a lábamon végigcsorgott, mert nem fedett tökéletesen az esernyő.

Ha meg elállt, a dzsungel hangjai nem hagytak nyugodni. Semmi sem fogható az éjszakai dzsungelhez. Csak úgy pezsgett az élet. Rovarok, madarak, egy csomó állat vett körül. Már-már olyan volt, mintha rám üvöltenének. Az a lüktetés, az a vibrálás. Aztán hirtelen megállt és nem volt semmi, csak én és a végtelen feketeség néhány röpke perce, ameddig a fáradtság átvette az irányítást testem felett.

De ez sem tartott soká, mert egy velőtrázó, dörgedelmes bömbölés visszarántott a valóságba, ahogy egy oroszlán üvöltött fel közvetlenül a fekhelyemet nyújtó fa töve mellett. Innentől kezdve a kaffogó és horkantó hangok, amiket az éjszaka ragadozói hallattak nem szűntek meg egészen hajnalig. Az ágon meg nem mást talált a rózsaszínű hajnal, mint egy merőben elcsigázott, megázott, fáradt lányt.

- Túléltem – suttogtam magamnak – Túléltem... Menni fog. Megcsinálod.

A napfénnyel együtt újra madarak hangja töltötte be az eget. Lassan egymás után, egyre többen ébredeztek, míg végül majmok, rovarok és békák koncertje szólt körös-körül, minden irányból.

Lemásztam, miután meggyőződtem, hogy nincs alattam az előző este erre látogató fenevad. Hogy nem hallucináltam, arra bizonyíték volt a talajba nyomódott mancsnyomok, amiket az eső nem tüntetett még el teljesen. A földön nem éreztem magam teljes biztonságban, viszont a fákon képtelen voltam haladni. Túl nagy volt a távolság az ágak közt és túl vékonyak, amik ténylegesen is összeértek. A magasban összefonódó vastagabb ágakat pedig egy lehetetlenül egyenes fatörzs szint választotta el tőlem.

Enyhén szédültem, de elhatároztam, hogy folytatom az utat. Vizem még volt, a kolbász felét már megettem. Muszáj valami forrást találnom. És valahogy, valami kaját is. Botorkálva indultam útnak egy irányba, amit délnek gondoltam.

Mire a nap delelőre fordult, még mindig nem találtam semmit, amit eredetileg kerestem. A zöld sivatag, a mindent megtagadó, áthatolhatatlan dzsungel egyre erélyesebben adta tudtomra, hogy én nem tartozom ide. De nekem életben kell maradnom.

- Nem véletlenül éltem túl. Nem fogom feladni - lassan ittam az utolsó üveg vízből – Pihenek, aztán készítek valami fedezéket. Van egy késem végül is. Tényleg, mim van még?

Nem érdekelt, hogy senki sem hallotta, hangosan kezdtem beszélni. A gondolataim többé nem csak néma gondolatok voltak. Bátorságot adott, hogy hallok élőszót és helyén tartotta a tudatomat is.

- Van még egy víz. Van még egy kalbáááász – már énekeltem a lehető legnevetségesebb akcentussal – Eeegy ruha, kééét ruha, és egy kupac... - belekotortam a táska aljára majd felvillanyozódva húztam elő az édességet.

Kis híján elsírtam magam, hogy egy ilyen apróságnak ennyire meg tudtam örülni. Óvatosan megbontottam, vigyázva, ne keltsen zajt. Bármi édességem volt, mindig halkan kellett megbontanom odahaza, ha nem akartam, hogy a fél család rám vesse magát. Torkos banda. Berögződött a finom mozdulat, még ha korábban fennhangon énekeltem is. Két ujjam közé fogtam a finomságot és nagy élvezettel, de félve, hogy nem tart soká megkóstoltam. Még egyszer megkóstoltam, és még egyszer. Majd feltűnt, hogy több, mint a fele hiányzik.

- Te marha! - fakadtam ki – Miért most nem tudod visszafogni magad?

És elsírtam magam. Nem szabad sírni! Ásványi sókat és vizet vesztesz. Hagyd abba! Nagy nehezen lenyugtattam magam és felálltam. A gyomrom ebben a pillanatban kordult meg.

- Maradj csöndben! Te most bezabáltál! Úgyhogy kuss!

Megingott lelkemet rendbe tettem és sétára ösztönöztem fáradt tagjaimat. A karom nem javult az előző nap óta, de nem is rosszabbodott. Ezt jó jelnek vettem, mégse tetszett. Ám leginkább az aggasztott, hogy olyan kótyagosan éreztem magam. Mint, aki most kelt fel és hulla fáradt. Pedig már órák óra ébren voltam és meneteltem. Homlokomra tettem a tenyerem és az egyenlítői hőség ellenére is éreztem, a testem melegebb, mint kellene, hogy legyen.

- Hőemelkedés. Add, hogy csak egy hőemelkedés legyen - de belül éreztem, hogy ez csak hiú ábránd.

Pár órával napnyugta előtt találtam még egy mászhatónak ítélt fát, ahol meghúzódhattam az éjszakára. Erre jóval nehezebb volt felküzdenem magam. Sérült karom már nem bírta el a súlyom, így egy kézzel és lábbal kellett boldogulnom. De sikerült. Fent egyből elöntött a gyengeség. Még ne aludj el. Támaszd ki magad! Egy pulcsival hozzákötöttem magam a fa törzséhez és rögtön ájulásszerű álomtalan álomba zuhantam. Nem éreztem semmit. Nem hallottam semmit. Az éj nagyja így telt el, míg valamikor a koromsötétben valami frissítő hidegre ébredtem. Jól esett. Aztán felfogtam, hogy csak az eső eredt el újra, de nem érdekelt. A testem eddigre már izzott a láztól és mérhetetlenül jól esett a langyos zuhany. A felismerés röpke pillanatában kinyitottam az ernyőt és felfordítva beékeltem két ág közé majd újra álomba ájultam.

A következő napkelte úgy talált rám, ahogy utolsó pozíciómban elaludtam. Épp csak annyi különbséggel, hogy kis híján már lefordultam a fáról, ha nem tartott volna a pulóver, amivel előző este kikötöttem magam. A fejem tisztább volt már. A hideg zuhany pillanatnyilag jó érzés volt, de hosszú távon áthűtött és nem javított az állapotomon. Alattam gallyak és zöld levelek hevertek a földön. Hirtelen az esernyő felé kaptam a tekintetemet, mert attól tartottam, hogy a szél az éjjel lesodorta és nem sikerült semmi plusz vizet szereznem. De legnagyobb megdöbbenésemre, két vaskos farúd nehezedett rá és tartotta a helyén anélkül, hogy eltörte volna a szerkezetét.

Ezek meg, hogy kerültek ide?

***

Halli,

Kellemes estét mindenkinek. Megvagyok a folytatásával ennek a történetnek is. :D Aki megtalálja az idézetet ebben a fejezetben, az kap egy pirospontot. Segítek: egy filmből idézetem. Címet és évszámot kérek attól, aki megtalálta. ;) 

Shina