- Mit csináljak? Mit kellene tennem ilyen helyzetben?

Idegesen kapkodtam a szemem végig a szétszóródott roncsokon és csomagokon, amik a közelben voltak. A rémülettől nem fogtam fel, hogy azonnal cselekednem kellene, a gyors mozgástól meg csak megfájdult a fejem. Valószínűleg enyhe agyrázkódást szereztem, de még így is én jártam a legjobban. Azóta, hogy az a férfi a szemem láttára távozott az élők sorából, borzalmas magány és magárahagyottság tört rám. A 'kétségbeesett' finom kifejezés lett volna lelkiállapotomra.

A karom élesen lüktető fájdalma volt az, ami mégis tettekre sarkallt. Volt egy pont, amire fókuszálhattam. Be kell kötni a sebet. Ez villogott a szemem előtt. Kötszert ugyan nem, de egy vékony sálat találtam, amit rátekertem ideiglenesen. Megteszi.

- Következő! - végre tudtam gondolkodni. Felmérni a helyzetet. Persze, amennyire ezt a sokkos állapotom engedte, bár éreztem, még nem volt teljesen tiszta a fejem.

A füst, amire felébredtem, nem volt fenyegető. Nem lángolt a gép sehol sem. Vagy legalábbis, már nem. Elsőnek a gép ép testén levő csomagtartókat nyitogattam végig, hátha maradt bennük valami használható. Mit keresek? Mire van szükségem? Felidéztem az összes eddig olvasott könyvet és cikket, amik túlélési tippeket osztottak meg. Bear Gryllz nagy kedvencem volt, de sose gondoltam, hogy egy valós vészhelyzetben kell visszaemlékeznem a sorozatára. De bármennyire is törtem a fejem, afrikai őserdőben nem láttam, hogy járt volna, vagy adásban leadták volna az epizódot. Tudtam, hogy az a sorozat egy show-műsor és minden egyes epizód előtt elismételték, hogy egy hasonló „kalandhoz" szakember segítsége kell. De nekem nem volt ilyen luxusban részem. Csak az emlékeimre hagyatkozhattam és a józan eszemre. Azokra az információkra, amiket szórakozásból, csodálatból olvastam. Ezt most megkaptad! Kerülj ki öt nap alatt a vadonból, ha tudsz!

- Víz. Élelem. Felszerelés. Védelem – ismételgettem.

Az előkerült néhány poggyászból csak ruhák bukkantak elő. Kimásztam a fedett repülőrészből és a szétszóródott holmik között kutattam tovább. Folyamatosan hallgatóztam a környező zajokra, de az eső minden mást elnyomott. Csak reménykedtem benne, hogy nem jár éppen arra valami nagy ragadozó. Vagy más veszély.

Majdnem elértem a letarolt fák végéhez, ahol sejtettem, hogy a gép hátsó része van, amikor megpillantottam a saját hátizsákomat. Ilyen nincs! Megvan a táskám! Itt van! Örömömben felkiáltottam és magamhoz öleltem a zsákot. Mindenhová magammal vittem azt, még ha nem is használtam egy-egy nyaralás alatt. Felkaptam az elázott kincset és tovább kutattam mielőtt visszatértem a védett részbe. A teljes zsákmány, amiből kiindulhattam végül egy bicska volt, a bátyám korábban kioktatott, hogyan lehet elrejteni a poggyászban, hogy ne vegyék észre, egy pulcsi, egy egész hétre elegendő fehérnemű és póló, egy félig elázott füzet és tollak. Továbbá, mások holmijai közül, amiket az ő hallgatólagos beleegyezésükkel a túléléshez számba vettem, egy csomag édesség, gondoltam szuvenírnek szánták, kolbász, hát végül is Magyarországból indult a gép, egy üveg bor, ami a csodával határos módon nem semmisült meg landoláskor, mindenféle ruházat és néhány palack víz, amiket korábban az utaskísérők által tologatott kiskocsin láttam.

A hátizsákomba csak a szükséges holmikat pakoltam. A bicska, a víz és élelem, a bor, mert elsősegély híján jó lesz fertőtlenítőnek, két póló, egy váltásnak, egy felhasználásra, egy váltás fehérnemű, mert nem tudtam elképzelni még ilyen körülmények közt se, hogy ne tudjak mosni valahol. Az lesz az első, amit keresek úgy is. Egy vízfolyás vagy valami. Sajnos nem találtam semmi kötélszerűséget, vízálló ruhát vagy nejlon zacskót. Jól jött volna még némi fájdalomcsillapító vagy antibiotikum is, mert messze megkönnyebbítette volna a helyzetemet.

Az eső elállt és hirtelen különböző neszekre lettem figyelmes. Az adrenalin szintem az egekben volt, a szívem meg ezerrel vert. Miktől is kellene tartanom az afrikai esőerdőben? Mindentől? Nagymacskák? Oroszlán, leopárd, jaguár. Ja nem, jaguár Dél-Amerikában van. Kígyók, rovarok. Király lesz.

- Áááhh! - a fájdalom újra belé hasított a karomba. Szerencsére már elállt a vérzés és csak egy rossz mozdulat miatt volt.

Lassan felrémlettek zavaros emlékfoszlányok az elmúlt három hónap során végignézett dokumentumfilmekből. Afrika, őserdő, esőerdő mi több, a Kongó medencéje. Tehát könnyedén érhetek vízhez, ha találok egy kis forrást. Onnan el a főáramlathoz és minden rendben. Kongó, Közép-Afrika... Miért olyan ismerős még?

- Pol... polgárháború... vagy húsz éve... Rabszolgaság bányákban... aranymosás – nagyot nyeltem, ahogy ez mind tudatosult bennem.

A lábamból kiment az erő és összerogytam a kis darab padlózaton. Hogy jutok innen haza? Idegen országban, idegen bőrszínnel, nőként... mi lesz így velem? Arról nem is beszélve, hogy milyen vallást követnek az itteni emberek? Észak-Afrika majdnem teljes egészében iszlám terület... Akkor esélyem sincs. És ha valamilyen törzsi vallást követő emberbe botlok? Mennyivel jobb az?

- Nem maradhatok itt - suttogtam.

Nem tudtam, mi másra számíthatnék, mint hogy kemény lesz, de eldöntöttem, hogy kerülni fogom az embereket, amennyire lehet. Már ha képes leszek rá. Egy ügyetlen, európai, nagyvárosi lány mégis hogyan cselezhetné ki a helybélit? De nem volt más ötletem. Az eső elálltával elindult a visszaszámláló, hogy rám találjanak, hiszen egy repülő lezuhanását nagyon nehéz lenne nem észrevenni. Hacsak nem tudnak róla már most.

- Indulás.

Utolsó pillantást vetettem a romokra, az ülésekhez szíjazott utasok holttesteinek szomorú látványára és a felhasználható holmik kupacára. Felkaptam még egy pulóvert, a füzetemet tollakkal együtt és azt a brutális esernyőt, ami keresztül döfte a karomat. Még ép volt és az ernyő része sem lyukadt ki. Esőgyűjtés és védelem. Ez még kelleni fog. Nagy levegőt vettem és elindultam a legkevesebb ellenállást ígérő irányba az újra szemerkélő esőben. Délre.

***

Halli,

Itt is a következő rész. Kellemes éjszakát mindenkinek. ;)

Shina