A reggel füllesztő hőséggel köszöntött. Homlokomról induló, csiklandozó izzadságcsepp jelentkezett ébresztőmül. A zörgő fűszálak újfent emlékeztettek szerencsétlen helyzetemre. A repülőgép lezuhanására. A pokoljárásra a dzsungelben és... a Tarzan-jelenségre, aki gondjaiba fogadott.

Itt van még?

Igyekeztem észrevétlenül megemelni a fejem, hogy körbenézhessek a kis levélsátorban. Vaskos karja ugyanabban a pózban hevert továbbra is oldalamon. Ah! Még itt van! ... Alszik még? Válaszom egy mozdulatlan, de annál is inkább éberen figyelő mélyszürke szempár volt. Mégis mióta? Csak itt figyelte, ahogy alszom? Nem ébresztett fel. Csak nem... várta, hogy magam ébredjek fel? Mint valami őrkutya. A pirongatóan közeli pillanatok alatt apró részleteket fedeztem fel a férfi arcán. Íves arcvonalát követve fel, egészen a homlokáig több friss karcolást pillantottam meg. Homlokán, közvetlen a hajvonalából indulva pedig egy elhúzódó, fehér heg szelte kétfelé bőrét. Mi történhetett vele? Hosszú volt a sebhely és túl széles ahhoz, hogy felületes karcolás vagy vágás legyen. A forradás szabálytalan cikk-cakkjait elnézve meg ráadásul természetes úton gyógyult meg. Ezt sebész nem látta.

Mindeddig kifordulva, féloldalasan fürkésztem a vadember vonásait. Úgy éreztem, elegett tartottam kényelmetlen pózban a nyakamat és ideje felülni. Csak ekkor szedelőzködött fel a férfi is. Nesztelenül kilépett a fűtenger borította levélsátorból. Egy apró lökést éreztem az ágak közé fészkelt talapzaton és rögtön tudtam, ő megint meglépett.

Lehámoztam magamról az utolsó fűszálat is és kikúsztam a sátorból. A reggeli nap sugarai bőrömet melengették, ami a lombok közti szellőben kellemes érzést nyújtott, de már magában hordozta a déli tűző hőség ígéretét. Körbenéztem. Madarak kavalkádja zengett körös-körül, bár a hangok gazdáit alig lehetett megpillantani.

Most, hogy újra magamra maradtam, ismét rámtörtek a borús gondolatok. Igaz, hogy már nem kell az éh-, és szomjhaláltól vagy ragadozóktól tartanom, de... innentől mi lesz? Tudtam, vagy legalább is sejtettem, hogy a barátságos vadember továbbra is védelmezni kíván. De egész biztos voltam benne, hogy én viszont nem akarok egy fa tetején dekkolni a kelletténél hosszabb ideig. Napok teltek el már így is. Vajon a lezuhant repülőnek mikor néznek utána? Nem kellett volna mentőcsapatoknak érkezniük?  El voltam foglalva a túléléssel, de egészen biztos voltam benne, hogy nem kerültem olyan messze a roncstól, hogy a mentőhelikopterek propellerét ne halljam meg. Viszont már az irányát se tudtam, hogy merre kellene keresnem a roncsot. Esélytelen volt, hogy visszataláljak.

Azonban mielőtt gondolataim újra sötét fordulót vettek volna, a vadember visszatért. Kötél övén megint csak ott virított a fura növény, amiből előző nap pempőt készített a sebeimre, míg fél karjában gyümölcsök sorakoztak. Önkéntelen, gyengéd mosoly szaladt a számra. Meglepő, de számítottam rá, hogy visszajön és nem üres kézzel. Csak ne szokj hozzá túlságosan! Figyelmeztettem magam. Nem engedheted meg, hogy elkényelmesedj!

A férfi elém borította a terhét és nekiállt, hogy a leveleket újra pépesre rágja. Csendesen figyeltem a műveletet és közben lepiszkáltam kezemről és lábamról a korábbi adag maradékát. Ujjaimat mozgattam és próbálgattam a gyógyuló részeket. A tompaság továbbra is jelen volt, ahogy a folyamatos javulás is. Gyulladásnak vagy fertőzésnek nyoma sem volt. A kész masszát, ami valljuk be gusztustalan volt újra a sebekre egyengette. Kellene valami kötszer szerűség, hogy helyben maradjon. De korábbi sálam már rég nem volt velem. Mondhatni, mióta a fa tetején magamhoz tértem. Rögtönözz! Fűszálak, széles banánfa levelek, kötél öv... Az ötlet nem maradt el sokáig. Ahogy végzett a karommal, jeleztem, hogy mutatni akarok valamit. Kiszedtem egy levelet a sátor oldalából, sérült karomat körbevontam vele, majd a vadember fűből sodort kötelére mutattam. Nem értette. Fogtam egy marék száraz füvet a fekhelyből és azzal mutattam, mit is tervezek. Végre megértette és készségesen át is adta a törzsén átvetett kötelet. Kíváncsi szemekkel figyelte ügyködésem, ahogy a hosszú kötéllel óvatosan a sérülésre rögzítettem a levéllel együtt az orvosságot, majd csomóra kötöttem. 

Egész tűrhetően sikerült. Nem csúszik, nem is túl szoros. Íme egy használthatóvá tett kar.

Mintha újat mutattam volna a vadembernek, alig győzte csodálni. Meglepett a viselkedése, hiszen ha kötelet eddig is használt, az ágak közé fészkelt platót figyelembe véve ráadásul egészen eredményesen, akkor miért volt ennyire rendhagyó ez az apróság? A forradást elnézve a homlokán, elgondolkodtam, talán olyanra mint 'seb bekötözése' még nem is gondolt volna?

A nap folyamán még háromszor fordult az idegen, mindig valami újat hozva. Egyszer furcsa, kőkorszaki ékszereket hozott, amik csontból és fémből készültek. Feltűnően primitív darabok voltak és minden áron rám akarta aggatni őket. Majd egyszercsak megjelent az elveszettnek hitt hátizsákommal, amit sok magyarázkodásom és pantomimes mutogatásom eredményeképp értem el, hogy megértse, mit is keresek. Végül egy frissen ejtett őzzel.

Az állat teste még meleg volt, amikor a talapzatra helyezte és mindenféle ceremónia nélkül késével jókora darabokat kanyarított belőle. Egy lábat szőröstül a kezembe nyomott, majd a magáét úgy ahogy volt nyersen, véresen, fogaival marcangolva kebelezte be. A gyomrom fordult volna meg, teljes tartalmával együtt, ha a jelenet nem lett volna valamiért ijesztő is egyben. Az a vicsorgó, véres száj! A gyakorlatilag fehér fogak, ahogy a nyers húsba martak egy vadállat intenzitásával! Nemcsak étvágyam, de merszem se volt a húshoz nyúlni már.

Gyakorlatilag a teljes állatot együltőben megette. A lecsupaszított tetemet végül lehajította az ágak közt a földre, hadd fejezzék be a dögevők a végét. Zsíros és vértől vörös kezét combjába törölte és csodálkozva vette észre, hogy én egy falatot sem küldtem le a húsból. Most mit tegyek?

Elé raktam a kezemben idétlenül festő lábat sűrű fejrázás közepette és egy megmaradt mangóért nyúltam. Fejét megbillentve figyelt, majd egy horkantással az ölembe nyomta a húsdarabot. Újra csak a fejem ráztam és visszaadtam.

- Nem. Nyersen nem.

A vadember fintorogva nézett hol rám, hol meg a visszautasított ételre. Kérlek, értsd meg, hogy nem fogom megenni! Óvatosan pillantottam felé. A férfi arca egyszeriben kisimult, mint aki rájött a megoldásra. Markába vette a csontos húst, szájához emelte és beleharapott. Oh? Még fér belé? Nem nekem kell végeznem vele? De korai volt megkönnyebbülésem. A férfi most rám nézett. Szájában még ott volt a kiszakított darab, amikor felém indult. Kipattant szemekkel hátráltam, ameddig csak tudtam a kis platformon, de az édes kevés volt. A szélen egyensúlyozva a vadember fölém tornyosult. Fogai közt tatva a húst közelített arcom felé és én folyamatosan kitértem előle, mígnem egészen a padlónak szorultam hátammal.

- Nem - nyüszítettem a végén egérhangon, de mit se segített ez már.

Kérges tenyerét az államra helyezte és ujjaival az állkapcsomat két oldalt, a csontok kapcsolódási pontjánál megszorította. A vasmarok ereje egy pillanat alatt elérte, hogy fájdalmasan kinyissam a szám. A következő pillanatban egy rágós, nyálkás és fémes ízű alaktalan valami töltötte be. Rémült undorral fogtam fel, hogy mi is történt, de a hirtelen számra helyezett tenyér nem engedte, hogy kiköpjem. Figyelmeztető morgása elég is volt, hogy ne is próbálkozzak vele. Le kell nyelnem?! A szemem bekönnyezett az öklendezési reflextől, de harmadszori próbálkozásra sikerült végre, kínkeservesen leküzdenem egyben. A vadember csak ekkor engedett el és roppant elégedett fejet vágott. Kézfejével párszor még a lábamat is megböködte bátorítóan.

Hogy fordulnál fel a legközelebbi vadászatkor! Néztem rá villámló szemekkel, de ezt szavakba nem ültettem. Szerencsémre ennyivel meg is elégedett és nem akart újabb nyers hús cafatokat belém erőszakolni. A gyomrom így is háborgott kellőképpen. Mindenemmel azon voltam, hogy a maradék gyümölccsel elfeledtessem szegény nyelvemmel a szörnyű élményt.

***

Halli!

Szép álmokat! >:) 

Shina