Sercegő hangra és valami kellemetlen szagra ébredtem. Füst. Azonnal kipattantak a szemeim. A fojtogató bűz elindította a belső riasztómat. Az első kép, ami eljutott a tudatomig, az az előttem levő ülés volt. Közvetlenül utána sűrű, zöld növényzetet vettem észre. Egyszerre öntött el a zsibbasztó megkönnyebbülés, hogy életben vagyok és reménytelen pánik, hogy hova tűnt a gép eleje. Leszakadt a gép feje! És mi van a végével?

Szerencsémre nem voltam fejjel lefelé, ezért megpróbáltam kicsatolni magam, hogy hátraforduljak. Éles fájdalom nyílalt a testembe több ponton és a fejem sajgott. Istenem, ugye nem tört el a gerincem! Óvatosan, gyorsuló légzésemet igyekezve kordában tartani, végigpróbáltam a tagjaimat. Jobb kéz, mozog. Bal kéz... ez mi?! Egy hosszú esernyő állt ki a karomból! Nem az az összecsukható, kis táskába való apróság, hanem a sétapálca fajta. Hogy' került egyáltalán az utastérbe?! Ott meredezett ki a karomból, félig az ülésbe fúródva. A kartámasz alatta vérrel borított. Átnyúltam, hogy kiszedjem valahogy, de elbizonytalanodtam. Mi van, ha ütőeret talált el és elvérzek, ha kiszedem? Alaposabban szemügyre vettem. Alvadt vér ragadt a karom aljához. Az én vérem. Ez már nem friss, jó pár órája történhetett. Megmozgattam az ujjaimat, amelyek se nem lilák, se nem fehérek nem voltak. Egészséges szín és mozog. Ez adta a bátorságot, és gondolom a sokk, ami valamennyire visszafogta a fölösleges pánikot, hogy mégis megkíséreltem kiszedni a karomból az azt átdöfő tárgyat. Fájdalmas kiáltással, de kirántottam mire a seb vérezni kezdett, de nem vészesen. Nem spriccel és nem ömlik. Csak be kell kötni. Szerencsém volt. Óriási szerencsém.

Elsősegély dobozt akartam találni, vagy bármit, amit a sebre tehetnék. A mellettem ülő házaspárhoz fordultam, akik még mindig becsatolva ültek a székükben. A nő vállára tettem a kezem.

- Elnézést, jól van? Are you okay? - nem válaszolt. Még csak nem is mozdult. Ugye nincs baja?

Feltérdeltem az ülésemben és erősebben megráztam a vállánál fogva, mire előrebukott a feje. Csak most vettem észre, hogy a nyaka egy részen lilás színt vett fel. Ijedtem elhátráltam a pár órával korábban még olyan kedvesen mosolygó hölgy élettelen testétől. Rémülten kerestem a többi utast. Az előttem levő sorban már nem voltak emberek. A sajátom mögött még három sor szék volt egyben, majd a gép szétroncsolt fara a maradék üléssel és utasaival, leszakadva és darabokban éktelenkedtek a kidőlt fák közt bő 300 méterrel hátrébb, szanaszét. Nem volt mozgás. A szemem sarkából egyedül az eső zuhogását láttam, ami elől védve voltam a roncsban. Az egyetlen, viszonylag épen maradt részében a gépnek.

- Hahó! Valaki! - kiáltottam el magam, majd az összes ismert módon és nyelven megpróbáltam segítséget kérni – Anybody, help! Is there anyone alive? Bitte, hilfe! Sind Sie gut? Por favor, Senior! S'il vous plaît! Dareka, tasukete!

Egyre szegényesebb szókincsemet némaság koronázta. A fejem zsongott. A kétségbeesés szélén álltam, mikor köhögés hangja ütötte meg a fülemet. Az utolsó, még a roncsban maradt ülésen egy ötvenes évei végét taposó férfi életben volt. Nehezen vette a levegőt. Rosszul nézett ki, de nem voltam orvos, hogy tudjam, mi a baja. A saját sajgó tagjaimra nem figyelve átmásztam hozzá.

- Jól van? Beszél magyarul? Do you speak English? Deutsch?... Français? - bár Isten a tudója nem beszéltem franciául.

A férfi nem válaszolt azonnal. Kinyitotta a szemét, kábán tekintetemet kereste, mire én megérintettem az arcát, hogy rám tudjon fókuszálni.

- English... good... haahhh – fájdalmasan felnyögött - ... where?

Kinéztem és próbáltam tájékozódási pontot találni, bármennyire is reménytelennek tűnő feladat volt.

- The plane crashed. We are in a forest... and it's raining.

- Forest? In Africa? - a férfi megpróbált felállni, de a legkisebb mozdulat is óriási fájdalommal járt, ezért inkább a helyén maradt.

- Please stay! Rest! I'll look for the first aid kit - azzal indultam, hogy felkutassam végre az elsősegély dobozt, de a férfi megállított.

- That won't help... - egyre nehezebben lélegzett – I broke a few bones and I can't move my legs.

Végignéztem a sérülésein. Csonttörés nem látszódott a ruhán keresztül, de a szélesedő vérfolt az oldalán nem volt jó jel. Nagyon nem. Ja ne! Ne, ne, ne, ne, ne!

- You're bleeding! You need bandage! - erősködtem már könnyes szemmel. A férfi fájdalmasan felemelte zúzódott karját és kézfejemre ejtette. A szemei elárulták, amit szóval nem mondott ki.

- Stay alive... follow water... - szavai halkultak, már-már alig értettem – the jungle is... cru... stay... strong... hahh... ha... aaahhhhhhh...

Gyenge szorításából elpárolgott a maradék erő utolsó, hosszú leheletével és keze ernyedten hullott alá. Tekintete üvegessé vált. Élettelenné. Kihunyt belőle az élet szikrája, amihez egészen idáig makacsul ragaszkodott. Én meg csak ott álltam, meredten vártam, s közben patakokban folyt a könnyem egy idegenért, akinek még a nevét se tudtam.

Dermedtségemből egy távoli, mégis irtózatos bődülés rántott ki. Sose hallottam még ilyet korábban. Élőben legalábbis nem. Az ismert hang csak az MGM rajzfilmek elején szokott köszönteni, mikor az oroszlán elordítja magát a karikákban. Hogy szerettem én azt a hangot. Most mégis a finom szőrszálak a tarkómon égnek álltak a jeges iszonyattól.