Az állomáson, a lány mellett állva vártuk a vonatot. Vagy is inkább Mary várta, mivel az ő vonata következett. Én csak elkísértem, bár ő valljuk be, csak a nyelvét csattogtatva mutatta ki érzelmeit ez iránt. Tehát nem örült neki.

Sokat gondolkoztam rajta. Valószínűleg azért van ez, mert nem gyerek, és nem akarja hogy úgy kezeljem.

De mi van ha nem így van? Mi van ha... csak őt irritálom a tetteimmel?

Ha csak egy teher vagyok neki, idegesítem őt. Lehet, hogy egy levakarhatatlan súly vagyok, akit csak azért visel, hogy nekem jó legyen.

Sokszor gondolkoztam azon, hogy én melyik szerepet töltöm be. Az áldozatot, vagy az elkövetőt. Annyiszor kötöttem ki az elsőnél, viszont mindig elfelejtettem. Hiszen Kirari csak jót szeretne nekem mindig, nem lehetek áldozat. Ha néha bánt is, azt véletlen teszi tudat alatt amikor már nagyon fáradt.

Viszont... sosem néztem magamra az elkövető szemszögéből. Azért mert nem beszéltem senkivel sem úgy, hogy lehettem volna az. Most még is... az erős felismerés vett körbe. Az, hogy most lehet Mary az áldozat, ameddig én az elkövető. Lehet, hogy én kényszerítem őt ezekre, ameddig ő tűrve teszi mint egy báb.

De vajon meddig tűri?

Mikor hagy el?

Mikor mondja azt, hogy elege van? Mikor lesz vége ennek a gyönyörű, édes álomnak? Mikor fogom elfogadni az igazságot? Mikor leszek túl rajta?

A kérdések megszállták a gondolataimat. Mint amikor egy helyre dobod csak az ételt több kutyának, és ők verekedve próbálnak odaférni érte.

- Oi, Ririka - keltett fel Mary a gondolataimból.

- S-sajnálom, elbambultam. - kényelmetlenül húztam össze magamat.

- Lassan itt a vonat. - sóhajtott fel. - Csak gondoltam ha úgy van, még elbúcsúzhatsz.

- E... elbúcsúzni?... - nem is figyeltem. Annyira, hogy elfelejtettem. Mary lassan már nem lesz itt. Kellemetlenül éreztem magam. Szerettem volna, hogy még maradjon. Hogy ne hagyjon itt, maradjon ameddig csak lehet. Mellette... mintha jobban érezném magam.

- Most magadban biztos önzően szeretnéd, ha maradnék, ugye? - mosolyodott el. - Látom rajtad, meg amúgy is, velem ki ne szeretne együtt lenni?

- Mhm. - mosolyodtam el. - Igen, önző voltam. Sajnálom. 

- Basszus! - nézett telefonja kijelzőjére. - Tíz perc és itt a vonat, nem kéne itt lazsálnom... 

- Talán jó ötlet volt, hogy állva vártunk. - néztem körbe. - Jó sokan vannak, ha ültünk volna akkor nem is tudtunk volna felállni sem...

- Gyere, Ririka! - markolt csuklómra majd kezdett el húzni.

- M... Mary-san! - felemelt hanggal késztettem a lányt arra, hogy álljon meg.

- Mhm? - fordult hátra csodálkozva.

- T... tudom, hogy eléggé irritáló lehetek, és már lehet alig várod hogy elmenj... - nyeltem nagyot. - De tudod... megváltozok, ha azt szeretnéd! Ha úgy van erősebb leszek, bátrabb, vagy nem leszek ilyen ragaszkodó, majd megpróbállak nem idegesíteni, és ha úgy van még majd visszaveszek, nem kell csak miattam o...

Nem tudtam befejezni. Mary egy pillanat alatt lábujjhegyre állt egy kicsit, megfogta kezeimet. Szám betapasztotta egyetlen egy csókkal. Nem zavarta az, hogy többen is láthattak. Ő ugyanúgy, másodpercekig húzta azt a csókot.

- Úgy forgatom a lapokat az életemben, ahogy én akarom. Amit nem akarok, azt nem teszek meg. - ereszkedett le teljes talppal a fölre. - Majd találkozunk. - majd ezzel eltűnt a tömegben. Láttam, ahogy felszáll a vonatra, majd tőle nem megszokottan visszafordul. Egy tipikus mosolyt még felém küldött.

Bár én megesküdnék, hogy azzal csak leszerette volna ellenőrizni mennyire vagyok zavarban.

*

Sokszor gondolkoztam rajta. Nem vagyok hasznos, nem értek semmihez sem. Mindig arra gondoltam, hogy húgom mellett mennyire is rossz ember vagyok. Féltékeny voltam, hogy ő mennyivel jobb. Milyen magabiztos, és mennyire nem érdekli semmi. Mennyire eltökélt, és büszke.

Mindig is megakartam változni. De tehetetlen voltam. A saját hibámból. Nem tudtam semmihez sem kezdeni, mert ha beszéltem, még a hangomat sem hallották meg. Nem mertem hangosan szólni. Féltem, hogy leszólnak azért. Féltem, hogy mit gondolnának.

Most még is, mintha már nem érdekelt volna. Találtam valaki olyat, aki így elfogad. Aki így is élvezi a társaságomat. Valaki olyat, aki örömmel fogad engem.

- Saotome-san csodás, gondolhatod most ezt. - hallottam meg húgom hangját.

- Mary-san mindig is az volt. - mosolyogva néztem rá.

- Mit szeretsz ennyire Saotome-ben? - mosolyogva ült le a kanapéra keresztbe tett lábakkal. - Csak kíváncsi lettem.

- Mary... - elakadtam. Nem tudtam egy szóban összefoglalni. Nem tudtam gondolkozás nélkül elmondani.

- Na? - kíváncsian kérdezgetett. - Tudom, hogy összetudod foglalni, hiszek benned.

- Mary csodás. - pirultam el.

- Ennyi? - csattogtatta nyelvét. - Csak van más is abban a kis tsundere lányban, amit ennyire szeretsz. - nevetett fel halkan, illedelmesen.

- Megmutatta, hogy milyen tud lenni az élet. - arcom pírja még vörösebb lehetett a korábbinál. Zavaró volt erről beszélni Kirari-val. - Tudom, hogy mi az a szerelem. Mary... ő egyszerűen csak gyönyörű. Nem csak... a külsejére értem. - vettem mély levegőt.

- Kezdem megérteni.

- Szeretném, ha Mary-san többször megérintene! Önzővé tett, és valamiért ez tetszik nem csak nekem, de neki is... - az arcom lángolt, még is csak úgy jöttek folyamatosan még mindig a szavak a számból. - Mary néha makacs, és tényleg bunkó, de valójában nagyon kedves, és tudat alatt aranyos... A haja frissen mosott mindig, puha, az illata meg mintha már bennem is bennem lenne! Ez már lehet beteges, de nem tudom, lehet beleőrülök egyszer...

- De-hogy be-te-ges! - pöccintett az orromra. - Ilyen a szerelem. Csak te többet szeretnél már belőle. - kuncogott.

- M-mi az?

- Semmi, semmi, hallgatlak tovább.

- Nem. - mondtam ki nagy nehezen.

Eddig sosem mondtam nemet neki. Ő a testvérem, az elnök, miért mondtam volna neki nemet. Bármit megtennék neki az ég világon, most még is csak úgy jött a negatív válasz ki a számon.

- Örülök. - tette kezét fejemre. - Tényleg kezd a te kis Mary-san-od jó hatással lenni rád. De tényleg önző kezdesz lenni, csak velem ne legyél ilyen.

- Az nagy gond, hogy ilyen önző vagyok vele? - ültem le óvatosan mellé.

- Hmm... lássuk csak... nem hinném. - mosolygott. - Én is az vagyok. 

- T-te Sayaka-val? - kerekedtek ki szemeim.

- Telhetetlen vagyok, ilyen ez. - vont vállat. - Nem mindent látsz azért! - pöccintett homlokon. - És, mit szeretnél Saotome társaságában tenni?

- M-mármint vele? - néztem rá válaszért. - Nem is tudom... sz-szeretném, ha sokáig ölelhetném, vagy táncolhatnék vele! Bár az lehet nem jó ötlet, nem vagyok jó táncos... - vakartam meg tarkómat. - Igen, szeretném, ha többször hozzám érne. Szeretném megfogni a kezét több helyen is, de eprsze nem kell látnia senkinek sem!

- Nyugalom, nyugalom! - csodálkozva nézett ezekután a dolgok miatt. - Esetleg máson nem gondolkoztál? Ha ilyen sok mindent szeretnél. Vagy várjunk... próbáltátok már, megélted ezt is?

- Huh? - néztem értelmetlenül.

- A szexről beszélek. - húzta ki magát az eddiginél is jobban. - Mivel a terhesség nem fenyeget, ezért csak annyit tudok mondani, hogy nem kell a legelején már durván kezdeni.

- K-Kirari! - kúszott újra vörösbe az arcom. 

- Nem baj, majd máskor beszélünk erről. - paskolta meg a vállam. - Szerintem segítene az önzőségeden, ha elmondanád rendesen a vágyaidat Saotome-nek. Onnantól az ő kezében, hogy hogyan lép előre az úgynevezett bábújával, és megteszi-e a jó lépést. - lökte előre az asztalon lévő sakk tábla egyik bábuját utalásait követően. 

Igaza volt. Rendesen el kell mondanom Mary-san-nak, hogy mit szeretnék. Neki is rendesen ki kell előttem nyílnia, akármeddig is tart. És előre léptetgetnie... nem. Előre léptetgetnünk együtt a bábúnkat. 

Elfogom neki mondani, összefoglalva, már ráéretten.