Zokogtam.Ismét.Apukám már megint bántott,a szám teljesen vérben állt.Mindezt azért,mert elfelejtettem bevinni neki a szokásos délutáni sörét.A szobám kulcsra volt már zárva,térdeimet szorongatva meredtem a semmibe,miközben a könnyeim és a vér az ajkaimon teljesen összefolyt.Erősen hajamba túrtam,amit enyhén meg is téptem,majd felálltam.
Az ajtómon hirtelen kopogás hangja hallatszódott,amire felkaptam a fejem.
-Szia Chim,én vagyok.-hallottam meg húgom fülsüketítően vékony hangját.
-Kérlek Charlotte,most nagyon nem szeretném.-fordultam az ajtó felé,miközben letöröltem a könnyeim maradékát.
-Ah,Jimin,de én igen,és tudom,hogy a lelked mélyén te is.-kezdett el ajtóm mögött nyögés hangokat kiadni,amitől felfordult a gyomrom.
Erre én semmit sem válaszoltam,csak sóhajtva az ágyamhoz lépkedtem,majd helyet foglaltam azon.Ekkor az ajtó kitárult.
-Hogy felejthettem el,hogy van pótkulcsa..-mormogtam az orrom alatt,majd hirtelen Charlotte közeledő alakjára pillantottam.
-Gyere,Chim játszunk egy kicsit.-közeledett felém számomra undorítóan,majd helyet foglalt az ölembe.Próbáltam volna ellökni,de mindig csak visszamászott.Alsó részét erősen dörgölte ágyékomhoz,amitől ismét kicsordult egy könnycseppem.
-Charlotte,kérlek menj innen.-kezdtem ismét sírásba,miközben még mindig a vért töröltem le a kezemmel az arcomról.
-Talán valami baj van,Chim?-vetett rám egy olyan perverz mosolyt,amitől mégjobban sírni kezdtem.Én nem vagyok ilyen.Nekem ez néha már túl sok.Inkább lennék a legszegényebb gyerek egy kedves családban,mint egy kőgazdag lelki roncs ebben a börtönben.
Charlotte még mindig nyomult,kezeit már oldalaimon pihentette,felhúzva felsőmet.Mikor övemet kezdte kicsit birizgálni,mintha szíven ütött volna valami,erőből lelöktem magamról drága húgomat,aki elég nagyot esett a padlón.
Két perc sem telt el körülbelül,de édesanyám már az ajtóm szélénél virított.
-Mi volt ez a hang?-rontott be a szobába,felsegítve testvéremet a padlóról.
-Rá-rámnyomult.-félelmemben mindig csak dadogtam,mivel anyáék bármikor képesek félholtra verni engem.
-Ez nem igaz anya,ne hidd el neki !-nyafogta az idegesítő lány anya karjai között.
Ekkor anya hirtelen elengedte Charlotte-ot,majd közelebb lépett hozzám.Tudom,hogy most mi következett,ezért már előre meghúztam magam.Édesanyám egy ideig bámult,majd végül teljes erőből csattant a keze az arcomon.
-Ne.Nyúlj.Hozzá.-szidott le az anyának nevezett valami,ma már kb kilencedjére.
-De én nem is-
-Menjél aludni inkább,Jimin.-vezette ki anyám a szobából Charlotte-ot,majd ő is kilépett.Egy gyilkos tekintettel még utólag rámnézett,majd bezárta az ajtót maga után.
Nem tudom meddig bírom ezt még.A családom maga a pokol.Kívülről persze adjuk az ártatlant,a környéken mindenki úgy ismer minket,hogy "tökéletesék".Nem gondoltam,hogy majd így lesz valamilyen hírem,de jobb a semminél.Elővettem egy zsebkendőt,majd óvatosan letöröltem a vért és a könnyeket az egész arcomról.Mikor ezzel végeztem,a tükrömhöz baktattam,amiben kicsit szemügyre vettem a sebemet,amit édesapám okozott.Klassz.Felszakadt a szám,már majdnem az orromig húzodott a seb.Ezt nem tudom,hogy gondolták anyáék,de ha én ezzel utcára lépek,mindjárt romlik a mi kis hírnevünk.Nem mintha bárkinek is tagadnám,hogy milyenek a szüleim.
Apró testemet óvatosan kibújtattam felsőmből,majd a takaró alá bújva mindennél jobban vártam a halált.De mivel éreztem,hogy erre nagyon kicsi esély van az én koromban,így csak a könnyekkel teli párnámon elnyomott az álom.