Ott gubbasztottam a fal tövében, megmozdulni sem tudtam, hirtelen minden értelmet nyert.

  Milka azért szakította meg a kapcsolatot velem, mert nem akarta, hogy megtudjam a terhességét, időben benne is van a kilenc hónapos határban, hacsak nem koraszülött, de akkor is. Izaiah pedig tényleg jókor volt jó helyen, hiszen a legnehezebb hónapokon segítette át a lányt.

  Ott gubbasztottam, s próbáltam összeszedni magam. Felnőni.

  Végeztem már az iskolában, elmúltam már tizenkilenc is, mégsem éreztem magam felnőttnek, elég érettnek ahhoz, hogy foglalkozzak egy gyerekkel. Pontosabban egy újszülöttel. Mert például húgommal, a kilenc éves Jekatyerinával nagyon jól megtaláltam a közös hangot, és amikor egyedül voltam vele, nevelni is tudtam, de nem lettem volna képes rá, hogy egy csecsemővel foglalkozzak. Azt sem tudtam, mit kellene tennem. Mikor kell aludnia, ennie? Hogyan kell egyáltalán egy gyereket tisztába tenni? És mit ehet?

  Ráadásul csak egy gimnáziumi érettségim volt egy német nyelvvizsgával, nem tudnék munkát találni, ráadásul itt Csehországban. Sehova nem vennének fel.

  Ott ülve rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is lesokkolt az, hogy minden jel arra mutat, tizenkilenc évesen apának kell állnom, arra is rá kellett jönnöm, hogy nem lehetek az, aminek lennem kell. Nem tudok felelősséget vállalni értük, Milkáért és a gyerekért, nem tudom eltartani őket, akkor még csak-csak menne talán, ha Oroszországban lennénk, de nem ott vagyok, és ha Milka nem akarta eddig sem, hogy tudjak a csöppségről, miért akarna velem Moszkvába költözni?

  Ugyan, ne áltasd magad, Konstantin!

  Nem tudtam, mit kéne tennem vagy gondolnom, így hát csak ültem ott, és magam elé meredve hallgattam a benti beszélgetést. A szavakat, amiket nem értettem ki tudtam találni a szövegkörnyezetből, így nagyjából értettem is mindent.

 - Nem mondhatom el neki - felelte Milka Izaiah kijelentésére, miszerint el kéne nekem mondania az igazat.

 - Miért ne mondhatnád? Ő az apja...

 - Mert neki Moszkvában kéne lennie - adta meg a választ. - Ott a családja, a barátai, mindene ott van...

 - Idefigyelj - keményítette meg a hangját Izaiah. - A srác eljött Moszkvából egészen idáig csak miattad. Szerintem Te vagy a mindene.

 - Izaiah! - csattant fel hirtelen a lány. - Az elmúlt hónapokban egy szót sem szóltam hozzá, mégis mi történne, ha most mondanám el neki? Teljesen ki lenne akadva! Különben is, tizenkilenc évesen nem kész az ember arra, hogy gyereke legyen...

 - Te is csak három hónap múlva leszel tizennyolc, ezt ne feledd...

 - De nekem nincs más választásom!

 - Hogy ne lenne? Örökbe adhatod...

 - Nem! - Igazi anyatigrisként védte a gyereket, pedig csak beszélgettek róla, nem akarta senki bántani.

  Ekkor éreztem meg a rég óta nem tapasztalt bizsergést és melegséget, amit eddigi egész életemben csak Milka tudott előidézni bennem, s szívemből indulva szétterjedt egész testemben, összeugrasztva gyomromat, elért egészen ujjaim hegyéig, s fejem búbjáig. 

(Milka szemszöge)

  Izaiah egyszerűen nem értette meg, miért nem mondhatom el a titkot Kostjának, de... Ahogy jobban belegondoltam, én sem értettem, mégsem vitt rá a lélek. Olyan lenne, mintha osztozkodnom kellene Katarzynán, pedig az elmúlt nyolc hónapban csak az enyém volt, szívem alatt hordtam, éreztem, hogy ott van. Most pedig, hogy megszületett egy óriási üresség tátongott bennem, úgy éreztem, meghalok, ha nem tarthatom karjaimban a kis törpét.

  Ha meg elmondanám Kostjának, még annyira sem lenne az enyém, mint most. Akkor már ő is magának akarná, hiszen akkora szíve van annak a fiúnak, hogy abban annyi szeretet fér el, mint senki máséba.

  Ezt is szerettem benne.

  Még mindig fáj. Fáj, hogy nem voltam elég bátor ahhoz, hogy megtartsam Kostját az életemben, vagy épp ahhoz, hogy mikor kidobtak otthonról, összeszedjem a cuccaimat, visszautazzak Moszkvába.

  Ezt kellett volna tennem.

  De a múlton felesleges rágódni már, nem tudok változtatni rajta.

  Be kéne avatnom Kostját?

  Már nem volt időm ezen eltöprengeni, mert az ajtóban megjelent egy nyúzott arcú, levert Kostja. Nem kellett kérdeznem semmit, tudtam. Pontosan tudtam, hogy hallott mindent, s már felesleges lenne elmondanom neki, mit rejtegettem előle, miért szakítottam vele Skype-on, mert mindent tud.

  Már nyitottam a számat, de nem tudtam megszólalni, mert határozott léptekkel mellettem termett, szinte összeomlott, s egy pillanattal később már az ágynál térdelt, miközben kezemet szorongatta, Izaiah pedig észrevétlenül elkezdett kihátrálni.

 - Mindent hallottam - vallotta be.

  Imádtam azt, ahogy beszéli az oroszt. A szavak kemények voltak, mégis szinte simogatták füleimet, s gyomrom megremegett minden egyes szó hallatán, úgy éreztem, mintha szavakkal simogatott volna. Mióta eljöttem Moszkvából, haja sötétebb barna lett, s valamivel hosszabb, aranybarna szemeiben még mindig ott voltak a sötétebb foltocskák, amik egyszerűen imádnivalóvá tették az egész srácot úgy, ahogy van. Azalatt a pár hónap alatt még izmosabb lett, s talán még magasabb, ellenben velem, aki lehet, hogy összébb  is ment. Na, jó, ez talán nem teljesen igaz...

  Már épp nyitottam volna a számat, de folytatta, végig a szemembe nézve.

 - Szeretlek, Milka, ez az igazság. És biztos, Őt is mindennél jobban szeretném, de be kell vallanom magamnak is és neked is, hogy képtelen lennék eltartani - Szája lefelé görbült, szemei benedvesedtek.

  Megsajnáltam. Őszintén sajnáltam. Ekkor jöttem rá, hogy én is másra sem vágyok, mint együtt lenni vele. Hármasban, a két legjobban szeretett személlyel: Katarzynával és Kostjával. De nem várhattam el tőle, hogy itt legye, hiszen alig tud csehül, s nincs semmilyen végzettsége, viszont én sem mehetek vele, azzal Izaiah-t árulnám el, amit soha nem bocsájtanék meg magamnak. Ő segített át életem legnehezebb hónapjain, nem hagyhattam csak úgy itt.

 - Kostja - húztam ki kezeimet az övéi közül. - Nem tehetjük semmisség az elmúlt hónapokat...

 - Én... - vágott a szavamba. - Én többször is végiggondoltam mindent, és tudom, hogy nincs rá nagy esély, nem kérhetek ilyet tőled, mégis meg kell kérdeznem - Szívem a torkomban dobogott. - Van rá egy kis esély, hogy hazagyere velem Moszkvába?

  Jesszusom! Lélegzetem is elakadt, szívem kihagyott egy ütemet, s egy hang sem jött ki a torkomon, csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Most kell döntenem. Vagy lemondok Izaiah-ról, az egyetlen emberről, aki az elmúlt fél évben száz százalékosan mellettem állt, vagy Kostját taszítom a múltba egy szép emlékké varázsolva, ami miatt megszakadna a szívem.

  Az viszont mindennél jobban fájt volna, hogyha Kostjával megyek, az azt jelentené, hogy Katarzyna már nem ismerné meg az igazi csehséget, egy orosz környezetbe nőne fel, és emiatt összeszorult a szívem.