//Véleményeket továbbra is szívesen olvasnék, és igyekszem nem csak egy "Örülök, hogy tetszett"-tel válaszolni :D//

  Halkan beléptem a sötét előszobába, s a hangokat hallgattam, amik a nappaliból szűrődtek ki. Alig láttam valamit, így sikerült nekimennem a fogasokra akasztott kabátoknak, de néma maradtam, inkább közelebb osontam az előszoba végéhez, és rákoncentráltam a csehre.

 - ...és tudod, kivel találkoztam a kajásnál? - figyeltem fel Izaiah mondatának második felére.

 - Na, kivel? - Milka! A hangokból arra következtettem, hogy kibontották az ebédet, és falatozni kezdtek.

 - Konstantin barátoddal - Milka félrenyelt és köhögni kezdett, de inkább fulladozásnak nevezném, Izaiah pedig nyugtatgatni kezdte.

 - Biztos vagy benne? - kérdezte, hangja már-már ijedt volt.

 - Teljesen - felelte halkan.

 - De... - Nem jutott szóhoz. - Mit keres itt? Miért van itt? Mit akar? És egyáltalán... - Biztos voltam benne, hogy a lány felpattant, és járkálni kezdett. Nekem csak egy kérdésem volt: Miért nem akar látni?

 - Nyugodj meg, kérlek - Milka visszahuppant a kanapéra (feltételezhetően azon ültek). - Gondold csak végig logikusan, számíthattunk rá, hogy idejön, utánad. Szerettétek egymást, és gyakorlatilag te otthagytad. De... - torpant meg egy pillanat erejéig, mire tettem még egy utolsó, halk lépést feléjük. - Nem mondtad el neki, hogy...? - Mit nem mondott el?

 - Nem, dehogy mondtam - felelte ijedten, mintha csak a gondolattól félne, hogy megtudom a titkát.

 - Egyszer el kell mondanod...

 - Nem kell! - vágott a szavába Milka hirtelen. - És ezt már vagy százszor megbeszéltük, Izaiah. Nem kell tudnia... Hiszen itt vagy te.

  Na, várjunk csak! Ezek most együtt vannak? Egyáltalán mit keres Milka Izaiah lakásán? Együtt laknak?

  Mi a fészkes fene folyik itt?!

  Fülemben dobogó szívvel hátráltam ki a lakásból, halkan becsuktam az ajtót, és szinte menekültem onnan. Majd' kirobbantam a liftből, a bejárati ajtót pedig valósággal kirántottam a helyéről, csak tűnjek el innen! Nem foglalkoztam az utána, megforduló emberekkel, csak Milka mondatát kizárva próbáltam felidézni a hotelbe vezető utat.

  Egy óra alatt értem vissza a szobába, ahol magamra zártam az ajtót, s fejemet fogva leroskadtam a padlóra.

  Nem lehet igaz.

  Együtt vannak, tuti, hogy együtt vannak! Hiszen még logikus is lenne! Milka hazajött, a bátyja öngyilkossági kísérlete miatt teljesen összeomlott, de itt volt Izaiah, és segített neki. Mellette volt, mikor én nem lehettem. Jókor volt jó helyen, és kihasználta, hogy Milka sebezhető.

  De nem, Milka megmondta volna, hogy már nem szeret, korrekt lett volna. Tehát másról lehet szó...

  Gondolkodj már, Kostja, ne legyél hülye! Milka közölte, hogy engedett Izaiah-nak, és rá két héttel már szakított is veled!

  Ja, most meg magamhoz beszélek egy hotelszobában, remek.

  El kell tűnnöm. Nagy nehezen összekapartam magam a padlóról, és előrángattam a táskáimat az ágy alól. Még szerencse, hogy nem akartam kipakolni, csak a fürdőszobai cuccokat kellett bevágnom, már indulhattam is. Eldöntöttem, hazamegyek Moszkvába, elmegyek melózni, mert a fősulira idén már nem tudok jelentkezni, aztán jövőre irány a felsőoktatás, összeszedek valami jó csajt, Milkát meg elfelejtem szépen. Nem olyan nehéz, kivitelezhető a terv.

  Előkaptam táskámból a laptopot, hogy megnézzem, mikor indul az első járat Oroszországa. Az sem érdekelt, ha át kell szállnom, csak minél hamarabb tűnjek el innen. Nem vagyok képes elviselni a gondolatot, hogy egy városba legyek velük.

  Lábammal doboltam a padlón, míg bekapcsolódott a gép, majd dühtől és csalódottságtól remegő kézzel pötyögtem be honlap URL címét, hogy megvegyem a repjegyet.

  Szombat délután négy óra.

  Hát, ez nem lehet igaz, csak holnap megy járat. Minden átszállási lehetőséget megnéztem, beletelt egy egész óra is talán, de nem találtam semmit.

  Akkor kénytelen vagyok kivárni a holnapot.

* * *

  Mivel semmi kedvem nem volt már sem Prágához, sem az utcán összefutni Milkáékkal, ezért a szobámban maradtam, még a vacsorát is mellőztem, inkább éhesen feküdtem le. Hogy ne agyaljak sokat rajtuk, sorozatot néztem a laptopon, aztán hamar lefeküdtem.

  De ez a tagadás, elutasítás nem mehetett így tovább sokáig, másnap tizenegy körül korgó gyomorral és borzalmas éhséggel ébredtem. Muszáj voltam magamra kapni valami normális göncöt, és lecammogni az előző napi kis kajáldába. Ahogy beléptem, a pult felé vettem az irányt, körbe sem néztem. Csak akkor tudtam meg, hogy mekkora hibát követtem el azzal, hogy betettem ide a lábam - vagy épp mennyire akar kitolni velem a Sors -, mikor egy feldúlt Izaiah állt mellém.

 - Mit akarsz? - tudakoltam meg komoran, miközben rá sem néztem.

 - Velem kell jönnöd - Na, erre nem számítottam.

 - Miért kéne? - vetettem oda félvállról, de már nagyon is figyeltem rá. Történt valami?

 - Nem szabad elmondanom, nem az én titkom, de nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha most nem szólnék neked - mondta. Na, erre már felé fordultam. Amúgy a "lelkiismeret" szót csak a szövegkörnyezetből sikerült kitalálnom. - Milka kórházban van.

 - Micsoda? - döbbentem meg. Mi történt? Jól van? Miért van ott? És hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, de a hír hallatán az összes cseh tudás kiröppent a fejemből.

 - Nem az én feladatom ezt elmondani, csak gyere velem a kórházba - felelte. - Kérlek.

  Vettem egy nagy levegőt, le kellett nyugodnom. Aztán hagytam a francba a készülő ebédemet - reggelit? -, és Izaiah oldalán kirohantam a helységből.