~Annabeth~
Kheirón épp körbevezetett, mikor megláttam egy kb. velem egykorú mézszőke hajú, helyes fiút. Ő is észrevett engem, és elképedve nézett.
- Annabeth, ő itt Percy. Ő a másik újonc. - mutatott be neki Kheirón.
- Szia! - és nyújtotta a jobbját. A viharos szürke szemébe néztem, és erőteljesen kezet fogtunk, miközben én is bemutatkoztam.
- Na gyertek, induljunk enni! - szólt a formalitások után kentaurigazgatónk.
- Végre! - kiáltottuk egyszerre. Összekuncogtunk, majd elindultunk a pavilon felé.
Mivel hivatalosan még nem ismertek el se  engem, és amint megtudtam, Percyt sem az isteni szülőink, ezért a 11-es bungaló lakóival ültünk együtt.
Már épp beleharaptam volna egy nagyon ízletesnek kinéző grillezett húsba, mikor Percy oldalba bökött, és ezt súgta:
- Gyere, most oda kell mennünk és a tűzbe dobni egy kis kaját, és felajánlani egy istennek áldozatként.
- Ilyeneket te honnan tudsz? - kérdeztem meglepődve. Két dolog miatt is voltam olyan meglepett: egy, honnan tudja ezt; kettő, miért kellene nekik kaját dobni a tűzbe? Úgyse tudják megenni, hacsak ez nem egy igen furcsa transzportációs ultrakirály tűz, ami egyenesen az Olimposzra postázza a kaját.
- Mindent tudni akartam, hogy felkészülhessek. Ezért írtam egy levelet Kheirónnak, ő pedig rengeteg hasznos információt osztott meg velem.
- Hmm. Ez a hatalmas tudásvágyad Athénére utal. Ő az anyukád? Vagy esetleg nem tudod, hogy ki lehet?
- De, nagyon is tudom. És igen, Athéné az. - büszkén mosolygott. - És csak neked, de megsúgom, titokban meglátogatott, eddig kétszer is.
- Azta, akkor te biztosan ilyen nagyokos vagy! - nevettem fel, de ő még csak el se mosolyodott, úgy látszik, nem szereti, ha az esze miatt szekálják. - Egyébként én is kétszer találkoztam apámmal. Kitalálod, ki lehet az, zsenikém?
-Igen, igen. Már tudom is, ez nem volt nehéz: Poszeidón! Fekete haj, gyönyörű tengerzöld szemek, és a többi, és a többi. - mosolygott, mikor látta picit döbbent arcomat, hogy ilyen hamar kitalálta.
- Na mi az, nem nézted volna ki a "zsenikéből"?
Nem válaszoltam, inkább belekotortam egy kis szőlőt a tűzbe, és ezt suttogtam:
- Neked apám, Poszeidón.
Visszaültünk, és folytattuk az ebédet.
Miután végeztünk, felálltunk, ám ekkor furcsa dolog történt. Ugyebár a rengeteg gyerek indult a dolgára, pl íjászkodni, futni meg ilyenek. Az egyik pillanatban pedig azt láttuk, hogy mint a kuglibábuk, úgy dőlnek el sorban a gyerekek. Csak egy ösvényben dőltek el. Valami közeledett. Vagyis rohant. A baj csak az volt, hogy pont felénk...

- - - - - - - - - -
Sziasztok! Hát ez nem lett a leghosszabb, de azért remélem tetszett minddnkinek! ;)