Myra nehezen ébredt. Úgy érezte, mintha valaki súlyos köveket rakott volna a szemére, ráadásul a mellkasa is szörnyen fájt. Nem is akart megmozdulni, de kíváncsi volt arra, hogy hol lehetett. Annyit tudott csak, hogy nem a sikátorban, mert valami puhán és kényelmesen feküdt. Ugyan nem volt teljesen magánál, de a beton nem lehetett ennyire kellemes, főleg akkor nem, ha mindene fájt. Ahogy lassan kinyitotta a szemét, egy fehér szobát vélt felfedezni, rengeteg műszerrel, csipogó géppel és olyan eszközökkel, amiket megnevezni sem tudott volna. Az ismeretlen terület félelmet keltett benne, s már érezte, ahogy a pánik egyre feljebb kúszott a szívében, mikor egy ismerős arc jelent meg előtte.

– Ideje volt már, Myra – mosolyodott el Peter halványan, de az öröm a szemeihez nem jutott el. – Jól megijesztettél itt mindenkit.

– Parker? Hova hoztál? – Myra megpróbált felülni, de a fáradtság még nem eresztette, s nyöszörögve esett vissza az ágyra.

– A Stark Toronyban vagyunk, de nem én voltam. Mr. Stark vitt téged, miután megtalált minket a sikátorban – mesélte Peter. – Az a pokolkutya jól elbánt veled, annak ellenére is, hogy mennyire jól harcoltál ellene. Hol tanultad?

Myra nem válaszolt. Nem szeretett a múltjáról beszélni, főleg nem idegeneknek. Mármint, Petert azért többé-kevésbé ismerte már egy ideje, de azt nem mondta volna, hogy a legjobb barátok. Néha köszöntek egymásnak, s pár órájuk közös volt, de ennyiben ki is merült az ő kapcsolatuk. A tény pedig, hogy az összes létező hely közül ő pont a Bosszúállók bázisán kötött ki... Csodálatos, de tényleg. Annyi elektronikus eszköz mellett csodálkozott, hogy az épületet még nem bontották le a szörnyek.

– Mióta vagyok itt? – kérdezte Myra, nem törődve azzal, hogy nem válaszolt Peternek.

– Három napja.

Három? Azta... Ez volt az eddigi leghosszabb kiesése. Sérült már meg máskor is, de ennyire súlyosan még sosem. Persze, ha a Tábor közelében lett volna, akkor talán hamarabb felébred, de sajnos régen nem tért már oda vissza. Nem is a hellyel volt a probléma, inkább azzal a szörnyű jóslattal, amit legutóbb kapott. A lakók azóta is úgy tudták, hogy elment a küldetésére, csak még nem tért vissza. Valószínűleg már azt hitték, hogy meghalt, ha egyáltalán emlékeztek rá.

– Köszönöm a segítséget, de el kell mennem innen – felelte Myra határozottan, s ezúttal fel tudott ülni az ágyban, bár utána úgy érezte magát, mintha lefutotta volna a maratont kétszer.

– Senkit sem zavarsz – vonta meg a vállát Peter. – Bár az tény, hogy próbáltuk értesíteni a szüleidet, de az anyukád nem vette fel.

Myra keserűen elnevette magát. – Meglepődtem volna, ha az ellenkezője történik. Ő nem az anyám, csak örökbefogadott, mikor tizenhárom voltam. Az utóbbi időkben azonban megromlott a kapcsolatunk.

– Sajnálom. – Peter óvatosan ült le Myra mellé az ágyra, de nem túl közel hozzá, hogy a lány ne érezze zavarban magát. Sok kérdése lett volna még a fiúnak, de félt, hogy érzékeny témákba gázolna bele, így inkább csendben maradt.

– Ne tedd – rázta meg a fejét Myra. – Nincs értelme.

Peter bólintott egyet, de továbbra sem tudta igazán, hogy mit mondhatna. Természetesen nem ismerte úgy igazán jól Myrát, de elég sok pletykát hallott róla a suliban, melyek ezek szerint meg sem közelítették a valóságot. Tény, kissé furcsa volt, de ettől még nem lesz belőle egy szörnyeteg vagy bármi ilyesmi. Ráadásul amilyen a múltja, Peter nem is csodálkozott azon, hogy nem szeretett új emberekkel megismerkedni. Ki tudja, hogy hány családnál élt már a mostani nevelőszülei előtt.

– Gyere, segítek lemenni a többiekhez. Enned kéne valamit, meg fel akarnak tenni neked pár kérdést – állt fel lassan Peter az ágy széléről. Látta, hogy Myrának egyáltalán nem tetszett a dolog, de nem tudott mit tenni.

– Rendben – sóhajtott fel a lány, majd tétován kimászott az ágyból, de a földön állva már szüksége volt egy kis segítségre, különben biztos elesett volna. Peter szívesen vállalta a támasz szerepet, nem okozott neki gondot. Némán sétáltak el a nagy, nappalinak mondható helyiséghez, ahol ha nem is az összes, de jó pár hős üldögélt várakozva, köztük Tony Stark és két isten is.

– Peter! – kiáltott fel Tony, mikor meglátta belépni a fiút. – Látom felkelt a vendégünk is...

– Myra – szólt közbe a lány. – A nevem Myra Jackson.

– Értem – biccentett Stark kissé meglepetten. Nem számított arra, hogy valaki félbeszakítja beszéd közben, de azért tetszett neki a lány határozottsága és bátorsága. – Peter azt mondta nekünk, hogy egy pokolkutya ellen harcoltatok és, hogy te azonnal felismerted a lényt. Honnan?

– Sokat olvastam a görög mitológiáról – vonta meg a vállát Myra. Nem igazán akart erről beszélni, nem érezte úgy, hogy ezeket az idegen embereket beavathatja az életébe.

– Nos, úgy látszik köszönetet mondhatunk a tudásodnak – szólt közbe Peter, hátha oldani tudja a feszültséget, de senki sem nevetett fel, vagy mosolyodott el.

– Nem vagyok egy veszélyes bűnöző, ha bárki is erre gondolt – mordult fel Myra idegesen. – Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy az a pokolkutya megjelent.

Hazugság, oh de még mekkora! Pontosan tudta, hogy a lény miért volt ott. Követte őt, mert megérezte a szagát. Veszélyt jelentett mindenkire, aki a közelébe ment. Myra csak bajt hozott az emberek fejére.

– Nem is állítottuk – rázta meg a fejét Tony lassan. – De a helyzet egy kicsit gyanús. Főleg amiatt, hogy ezt találtuk a zsebedben – nyújtott át a férfi egy szakadt és kissé megsárgult lapot, rajta ógörög írással. Peter félve nézte, ahogy Myra hófehérre sápadt, s reszketni kezdett. Most kivételesen nem tudott örülni annak, hogy a családja csupa hősből állt. Mind olyan gyanakodva figyelte a mellette álló lányt, mintha halálos fenyegetés volna.

– Jól vagy, Myra? – kérdezte halkan a fiú, szinte már suttogva, ugyanis nem akarta, hogy a többiek is hallják a szavait.

– Haza szeretnék menni...

Peter érezte, hogy ez az egyetlen válasz darabokra tört benne mindent. Olyan esetlennek, olyan gyengének tűnt akkor Myra, hogy el nem tudta képzelni, miért gondolta mindenki azt róla, hogy egy végletekig gonosz személy. Csak egy lány volt, nehéz múlttal és döcögős jelennel, de ez még nem adott okot arra, hogy máshogy kezeljék, mint a többieket.

– Még nem vagy jól, pihenned kell. Hidd el nekem, itt biztonságban vagy – próbálta meggyőzni Myrát a fiú, de nem járt túl sok sikerrel.

– Igaza van – rázta meg a fejét Myra, majd felnézett Peterre. – Tényleg csak a bajt és a veszélyt hozom mindenkire, aki megismer.