Peter Parker egy fárasztó nap után tartott hazafelé, pontosabban a Stark Torony* irányába. Már egy éve lassan, hogy Tony mellett élt, ami először egyáltalán nem tűnt olyan jó dolognak. Peter lázadt, harcolt a gyásszal a lelkében és nem vágyott másra, csak egy jóval csendesebb és nyugodtabb helyre, mint a torony. Mármint, szó se róla, Tony mindent megpróbált, hogy Peter jól érezze magát, de a fiú akkor ezt nem látta. Elvakította a saját fájdalma. Később aztán, mikor a lelke többé-kevésbé megnyugodott, a szeme végre felnyílt, s úgy látta a világot, ahogy azt kellett. Vagy legalábbis fogjuk rá... Egy idő után már nem ellenérzéssel ment hazafelé, s egyre jobban örült annak, ha a torony biztonságos falai között lehetett a barátaival és az új családjával. Néha persze elkapta egy-egy szomorúbb pillanat, de ezeket már rendesen tudta kezelni, s csak nagyon ritkán telt meg az a bizonyos pohár.

Most nem vágyott másra, csak arra, hogy végre a szobájában lehessen és pihenjen egy kicsit az esti "szolgálat" előtt. Ugyan Tony nem nézte jó szemmel, hogy Peter minden éjszaka egyedül ment ki védeni a várost, de nem is tiltotta el ettől a fiút. Persze, minden egyes nap betegre aggódta magát, s újabb és újabb védelmi eszközöket szerelt Peter ruhájába, de ezen kívül nagyon mást nem tehetett. Ha megfosztották volna Petert Pókembertől, az tragikus véghez vezetett volna, amit Tony annyira sem akart, mint sérülten találni a fiút.

Peter eközben épp egy vékonyabb és sötétebb sikátor előtt haladt el, mikor valami megállította. Az érzékei enyhén jeleztek valamit, de azt nem tudta megállapítani, hogy veszélyt, vagy valami mást. A régi, pókcsípés előtti Peter valószínűleg azonnal kereket oldott volna, de az új kicsit túl sok kíváncsiságot gyűjtött magába a szupererő mellett, s pár perc hezitálás után megindult be a házak közé. Tony kifejezetten megtiltotta neki, hogy ilyen helyekre járkáljon be csak úgy puszta érdeklődésből, de Peter erre most valahogy nem emlékezett. Ahogy haladt előre, a jelzések úgy lettek egyre erősebbek. Aztán az egyik kuka mögött minden felrobbant.

Na nem szó szerint, de majdnem. A  félhomályban egy lány kuporgott, hátát a koszos és omladozó házfalnak támasztva, s egyik kezével a nyakában lógó láncot markolászta. Fáradtnak, kissé talán betegnek is tűnt, de nem ijedtnek. A szemében csak akkor csillant fel a rémület egy pillanatra, mikor felfedezte, hogy megtalálták őt, s ezzel talán leleplezték a rejtekhelyét.

– Mit csinálsz itt, te bolond?! – szisszent fel a lány idegesen, majd villámgyorsan lerántotta a földre Petert, kicsit még reménykedve abban, hogy nincs minden veszve.

Peter annyira meglepődött, hogy megszólalni sem tudott, de nem is tette volna, mert gyanította, hogy az ismeretlen lány kinyírná érte. Azaz, annyira nem idegen. Év elején érkezett hozzájuk, de nem sok barátja volt, mert furcsának és ijesztőnek gondolták. Ha Peter emlékezete nem csalt, Myrának hívták, s pocsékul állt matekból.

– Myra?! – kérdezte suttogva Peter, mikor összeszedte az összes létező bátorságát.

– Csend! – legyintett felé Myra mérgesen, s tovább lesett kifelé, pontosan abba az irányba, amerről Peter is érkezett. – Ha életben akarsz maradni, rám hallgatsz, világos?

Peter nagyon szívesen ellenkezett volna, hiszen tökéletesen képes volt a védelemre, de olyan veszélyes fény csillant Myra tengerzöld szemeiben, hogy inkább meggondolta magát. Egyébként is, egy nőnek ellentmondani felért a végrendelettel, nem igaz? Peter tehát csendben maradt, s félve tekintett ő is kifelé a kuka mögül, habár nem sokat látott, ugyanis Myra zöldre festett tincsei kitakartak szinte mindent. Aztán morogva és hörögve megjelent valami  a sikátor végében, ami teljesen felkavarta Peter gyomrát.

– Na ne... – nyögött fel Peter halkan. Nem akart hinni a szemének akkor sem, ha Pókemberként, illetve a Bosszúállók lakótársaként sok furcsasággal találkozott már.

– De – mordult fel Myra, majdnem hasonló hanggal, mint a lény korábban. – Egy pokolkutya. Reménykedjünk benne, hogy nem vesz észre minket.

Nos, Muprhy éppen most tért vissza mások életének tönkretételéből. Tudod már, hogy ez mit jelent, igaz? Peter telefonja megcsörrent, s bár a fiú mindent megtett, hogy lenémítsa a készüléket, a pokolkutya persze meghallotta őket. Peter sejtette, ha Myra ölni tudott volna a tekintetével, már egy hullaházba tolták volna be az ő kihűlt a testét, de szerencsére életben maradt. Egyelőre.

Myra mit sem törődve a mellette kuporgó fiúval, kimászott a kuka takarásából és a vicsorgó lény elé állt. Peter ugyan nem látta tisztán és jól, de úgy tűnt, mintha Myra megérintette volna a láncán lévő medált, ami egy vakító villanást követően már egy fénylő kardként pihent a kezében. Aha, kicsit sem fura, dehogyis. Peter szinte már meg sem lepődött, azaz szerette volna ezt mondani. Myra mindig is egy átlagos lánynak tűnt az ő szemében, de úgy tűnt, hogy a többieknek volt igaza.

Peter végül megemberelte magát, s már indult is volna, hogy segítsen Myrának, mikor egy elsőre láthatatlan falba ütközött. Miután visszaesett a földre, csak akkor tűnt neki fel valami. Egy hatalmas vízoszlop volt körülötte, ami nem engedte át őt, de be sem senkit, így megvédte minden veszélytől. De honnan került oda a víz?

Egy fájdalmas kiáltás rángatta vissza a jelenbe, s tehetetlenül figyelte, ahogy Myra a földön feküdt, a kardja pár méterre hevert tőle és a pokolkutya éhesen állt a lány fölött, készen arra, hogy véget vessen mindennek. Peter kétségbeesetten nézett körbe, de semmit nem látott, ami a segítségére lehetett volna. Azaz...

– Hé, te dög!

Oké, nem ez volt élete leglogikusabb és legokosabb húzása, de a helyzet nem volt alkalmas az ötletelésre. A pokolkutya rá emelte a tekintetét, majd lassan elindult felé. Valószínűleg azt hitte, hogy Myra már nem fog harcolni ellene, de bár tudta volna, hogy mekkorát tévedett. Amíg a pokoli lény Peter felé sétált, addig Myra lassan feltápászkodott a földről, majd bár nehezen és halkan nyöszörögve, de magához vette a kardját is.

Peter lélekben már felkészült, hogy egy pokolkutya vacsorája legyen, de akkor Myra végre a szörnyeteg hátába mártotta a kardját, s az állat valami arany porrá változott. Abban a pillanatban, hogy Myra újra a földre esett, a vízoszlop is leomlott, vízzel betemetve mindkettőjüket.

– Myra? – kérdezte félve Peter, mikor a lány nem reagált semmit. – Jól vagy?

Csak egy néma bólintást kapott válaszként – vagyis Peter szerette volna azt hinni, hogy bólintás volt –, de a fiú sejtette, hogy ez nem volt igaz. Mikor óvatosan közelebb kúszott hozzá, csak akkor látta, hogy egy csúnya karmolás vágta keresztbe Myra mellkasát.

– Myra... – Peter ijedten nézett körbe megint, hátha van arra valaki, aki tud nekik segíteni, de a sikátor üres maradt. – Myra, fel kell állnod, oké? Tudok egy helyet, ahol rendbe fogsz jönni, ígérem!

Myra azonban nem mozdult, csak nézett fel rá, pontosan olyan szemekkel, mintha már nem is élt volna. Peter nem ismerte őt olyan jól, de a lány megmentette az életét, s nem akarta, hogy ott, egy sötét és koszos sikátorban meghaljon. Ha kell, ő maga cipeli el a toronyig, csak legyen egy halvány esélye arra, hogy túlélje. Aztán megérkezett a csoda. Tony szállt le a sikátor végén a páncéljában, s Peter abban a percben tudta, hogy talán minden rendben lesz.

Hiszen pont Tony hívta akkor, mikor a pokolkutya felfedezte őket.

~••––··––••~

Hey!

Itt is van a már korábban említett, új Marveles történet, főszerepben a Bosszúállókkal, s a görög mitológia nagy alakjaival, illetve azokkal a hősökkel is, akik tudjátok, áthajózták a világot, mert Gaia fel akart ébredni.

Stark Torony. Láttam vagy ezer módon leírni, én ezt választottam.

A borító pedig nem az enyém, hanem Abeth98 munkája! Nagyon szépen köszönöm! *-*

:3