A fekete hajú fiú hideg verejtékben riadt fel az éjszaka közepén. Az elméjében egy vad vihar tombolt, a szilaj szél kíméletlenül tépte az idegeit, míg az eső megállíthatatlanul ömlött, elárasztva a teste minden egyes pontját. De ez csak álom volt. Odakint csendes sötétség uralkodott, az égbolton millió csillaggal és azzal a tipikus, lágy nyári szellővel, ami éppencsak megrezegtette a fák leveleit. Mégis, a fiú valami megmagyarázhatatlan erőt érzett a homályban. Valamit, ami csak arra várt, hogy lecsapjon.

Már napok óta rémálmokkal küzdött. Nem a megszokott rémképekkel, amik minden egyes félvért terrorizáltak éjszakánként, hanem valami furcsább és  szinte már megfejthetetlenebb látomásokkal, melyek lassan az őrületbe kergették. Szerencsére a barátai mindig ott voltak neki, és ha kiáltozva ébredt fel a hajnali sötétségben, akkor azonnal a bungalója előtt termettek, mintha csak erre a pillanatra vártak volna.

Percy Jackson sosem volt átlagos. Iskolából iskolába menekült, korábban még a sors is egy szörnyű nevelőapával verte, most pedig igyekezett túlélni minden napot a különféle görög lények elleni harcban, hogy aztán randira vihesse a barátnőjét. De ezek az újfajta álmok teljesen felforgatták az egyébként is ingatag lábakon álló életét. Tulajdonképpen a legtöbb esetben nem is rémisztőek voltak, hanem zavarosak. Egyfolytában azt a furcsa, zöld hajú lányt látta, aki valamiért nagyon ismerősnek tűnt. Mintha emlékezett is volna arra, hogy mikor először megérkezett a táborba, akkor sokat hallott valami eltűnt lányról, aki elindult a küldetésére, de soha nem tért vissza.

Eddig ezzel nem is lett volna sok probléma, mármint persze, nagyon sajnálta őt, de rengeteg félvér tűnt az évek során, főleg abban az időben, amikor Luke Kronoszként akarta a világot uralni. Percy még most sem emlékezett vissza szívesen azokra a hónapokra. De miért kísértette az elveszett lány képe minden egyes éjszaka? Mi köze volt hozzá?

Percy tanácstalan volt. Eleinte még próbált kérdezősködni, de a legtöbb félvér már el is felejtette a néhai társukat, mások pedig még nem voltak a táborban akkor, amikor a lánynak nyoma veszett. Kheirón mindig hárította a témát, Annabeth pedig elzárkózott tőle, valahányszor kérdezni mert. Ezen reakciók azonban csak még inkább arra sarkallták, hogy minél többet megtudjon erről a rejtélyről. Mint az később kiderült, csak ketten voltak a táborban olyanok, akik némi információval tudtak szolgálni.

Will Solace azt mesélte Percynek, hogy az eltűnt lány neve Myra volt, s a legtöbben nagyon furcsának tartották. Már kiskora óta a táborban élt, de egy isten vagy istennő sem ismerte el gyermekeként, így Hermész kabinjában maradt, ott nevelkedett. Will sosem gondolt róla semmi rosszat. Nem sokáig ismerte, de mindig is kedvesnek tartotta, olyan lánynak, aki nem ártott volna senkinek. Aztán egy napon megkapta a jóslatát, ami teljesen megváltoztatta az életét. Will szomorúan emlékezett vissza arra az éjszakára, amikor utoljára látta Myrát. Miután megkapta a küldetését, hallgatag és visszahúzódó lett, mindentől megijedt és nem szólt senkihez. Mintha teljesen kicserélték volna. Mielőtt eltűnt volna, Will látta, hogy Myra az erdőbe menekült, sírva és minden cuccával. Úgy vélték, megőrült az orákulummal való találkozás során, s ez okozta végül a tragikus vesztét. Senki sem tudta, hogy mi történt vele, de mivel úgy vélték, hogy meghalt, így tiszteletből elégették a leplét, ezáltal szinte örök időkre elfelejtve őt.

A másik személy meglepetést okozott Percy számára. Nico di Angelo kereste fel egy éjszaka, s azt állította, hogy van némi információ a birtokában. Percy először valamiféle csapdát sejtett, hiszen  Nico már jóval azután érkezett a táborba, hogy Myra eltűnt, azonban hamar emlékeztette magát, hogy Nico jóval idősebb volt, mint a többiek, a Lótusz Hotelnek köszönhetően.

– Biztos vagyok benne, hogy a lány nem halott – mondta neki Nico. – A teljes alvilágot átkutattam, de egyszer sem találkoztam a lelkével, még csak nem is hallottak róla odalent. Bizonyára még mindig életben van valahol.

– De akkor miért nem tért vissza? Miért nem keresték, s miért tesz mindenki úgy, mintha soha nem is létezett volna? – kérdezte Percy tanácstalanul. Kezdett belezavarodni a titkos szálakba, s egyáltalán nem értette, hogy miért nem mondott neki senki semmit.

– Ebben magam sem vagyok biztos – felelte hezitálva a sápadt fiú. – Hatalmas erők birtokában állt, s a küldetése veszélybe sodort volna mindenkit, így egyedül kellett elmennie. Talán nem kéne utána kutatnod, Percy... Még az istenek sem akarnak róla beszélni.

Mindez azonban csak tovább taszította Percyt az úton. Tovább kutatott és kérdezősködött. Még jegyzeteket is készített, ami már tényleg aggodalomra adott okot. Azonban minél többet foglalkozott az üggyel, annál jobban megkörnyékezték a rémálmok. Eleinte csak érthetetlen képfoszlányokat látott, ám ahogy telt az idő, úgy lett minden egyre élesebb, teljesebb és zavarosabb.

Percy tehát újra az éjszaka közepén riadt fel. Az álmok egyre komolyabbá váltak, gyakran már valósnak tűnő képeket mutatva Myráról, valahol a nagyvilágban. Kezdte úgy érezni magát, mint valami őrült és lerázhatatlan rajongó fangirl, aki már alvás közben is a kiszemeltjét látta. Nem tudta, sokkal inkább nem értette, hogy mi történik, s ahogy telt az idő, a félelme úgy lett egyre erősebb.

– Mi a fene történik velem? – kérdezte suttogva a sötét helyiségtől, ami a szokásosnál is üresebbnek és csendesebbnek tűnt. Lassan feküdt vissza a párnáira, de nem mert elaludni. Nem is tudott volna, de így legalább nem fázott a hideg szélben, amit csak ő maga érzett.

Percy Jackson már meg sem lepődött, amikor az apja, Poszeidón megjelent az ágya előtt, vakító fényárban úszva.