A pokol. A különböző mitológiákban és kultúrákban számtalan elnevezés született rá, de mindegyik név ugyanazt jelenti. Azt a szörnyű, hideg és félelemmel teli helyet, ahol senkire nem vár már béke és boldogság. Egy sivár, halott terület, ahol egyetlen élő lélekkel sem találkozhatsz. Egy birodalom, ahol minden gonosz erősebb, mint a felszínen, a halandók világában.

Myra sokszor álmodott a pokolról, pontosabban a görög megfelelőjéről, a Tartaroszról. Rémképek követték egymást minden egyes éjszaka. Látomások tartották terrorban a lányt alvás közben, olyan víziók, melyek félelemmel töltötték meg a lelkét nappal is. Persze, a félvéreknek mindig ilyen éjjelek jutottak, mégis Myra úgy érezte, hogy az ő esetében valami nagyon más volt. A Táborban gyakran kelt fel az éjszaka közepén sikoltva és sírva, ami először megijesztett mindenkit, utána viszont megszokták és már fel sem ébredtek rá. Egyedül Kheirón volt az, aki folyamatosan kérdezgette az álmairól, s maga módján próbált neki segíteni.

Most viszont egyedül volt. Egyetlen barátja sem segíthetett neki. Egy számára ismeretlen helyen volt, idegenekkel körülvéve, akik ha nem is utálták, de megvetették és úgy vélték, hogy le fogja igázni a világot. Azaz, Peter talán törődött vele, de Myra tudta, hogy nem rakhatta minden terhét a fiú vállaira. Nem önthette Peter nyakába az összes problémáját, talán nem is lenne érdemes megnyílni neki.

Mikor Myra zsinórban a második rémálomból riadt fel a Torony gyengélkedőjén, a lány egyszerűen képtelen volt arra, hogy átforduljon a másik oldalára, s becsukja a szemét. Egész testében remegett, egyre gyorsabban vette a levegőt és érezte, hogy ráköszön majd régi ismerősként a pánikroham, ha nem tesz valamit nagyon gyorsan. Nehezen kimászott az ágyból, majd lassan elindult az ajtó felé, ahonnan pedig áttért a folyosóra. Sokáig ugyan nem jutott, mert az egyik kanyarnál nem bírta tovább, s végre kiadta magából a felgyülemlett stresszt, de legalább végre a friss levegőn lehetett, ugyanis a feje felett nyitva volt az ablak.

Alig húsz perccel később Peter talált rá a lányra, ugyanis a fiú éppen a konyhába tartott, mikor észrevette a földön ülve síró Myrát. Persze, azonnal legrosszabbakra kezdett gondolni, így aztán hamar letérdelt a lány mellé, hátha meg tudja nyugtatni.

– Myra? Minden rendben?

Választ nem kapott semmilyen formában, így valamivel közelebb csúszott, s kicsit hezitálva ugyan, de átkarolta Myra vállait. A lány persze azonnal szabadulni akart, de annyira erőtlenek voltak a próbálkozásai, hogy képtelen volt akár csak elmozdulni Peter mellől. Kimerítette a sérülése, a sírás és a napok óta tartó álmatlansága is.

– Semmi baj, Myra – suttogta Peter, de valójában ő maga sem tudta, hogy kit is akart megnyugtatni. – Mi történt? Ha akarsz róla beszélni, nekem nyugodtan elmondhatod. Nem fogom továbbadni senkinek, ezt megígérem.

– Tudom – felelte halkan és megtörten a lány, de nem mert beszélni. A két isten úgymond látogatása után már nem igazán tudta, hogy kiben bízhat meg igazán.

Peter sejtette, hogy mi lehetett a probléma forrása, így aztán nem erőltette a dolgot, csak ott maradt továbbra is Myra mellett. Nem értette, hogy miért akart segíteni annyira neki, vagy miért bízott meg benne azonnal, de abban biztos volt, hogy fájt neki ennyire összetörten látni a lányt. Igen, nem ismerte igazán őt, de senki nem érdemelt ilyen helyzetet.

– Nem akarsz visszamenni a gyengélkedőre? Biztos kényelmesebb az ágy, mint itt a földön.

– Azt hiszem – felelte bizonytalanul Myra, s hagyta, hogy Peter segítsen neki felállni a padlóról. A fiú némán vezette végig a folyosón, majd le is ültette az ágyra, onnan viszont kicsit eltávolodott, hogy adjon Myrának egy kis teret.

– Köszönöm, Peter – emelte fel lassan a fejét a lány, s megeresztett egy halvány mosolyt.

– Semmiség – mosolyodott el Peter is.– Biztos megleszel egyedül?

– Azt hiszem – bólintott Myra, majd lassan lefeküdt vissza az ágyra.

···

Persze, semmi sem volt rendben. Mikor Peter legközelebb a gyengélkedőnél járt, már üresen találta a helyiséget.

– A fenébe, Myra – mordult fel a fiú halkan, majd sóhajtva elindult volna a többiek felkeresésére, mikor észrevett egy darab papírt az üres ágyon.

Köszönöm, hogy segítettél, Parker! Tényleg nagyon sokat jelentett, de sajnos nem maradhatok a Toronyban. Hiába bízol meg bennem ennyire, nem tudod, hogy mekkora veszélyt hozhatok rátok. Jobb, ha el is felejted, hogy valaha ismertél.

Myra

Peter gyorsan a zsebébe süllyesztette a fecnit, majd már szaladt a központi helyiségbe, reménykedve abban, hogy mindenkit ott talál, s nem fogják máshogy értelmezni a helyzetet, mint ahogy azt kellene. Mikor kissé lihegve, de határozottan megérkezett – pontosabban beesett az ajtón –, Tony Stark azonnal felkapta a fejét.

– Peter! Hol hagytad az új barátodat?

– Ezért jöttem, tulajdonképpen. Myra megszökött.

– Tudtam! – csapott az asztalra Tony. – Ugye megmondtam, hogy nem szabad abban a lányban megbízni?!

– Szerintem ezt egy kicsit elsieted, Stark – szólt közbe Natasha.

– Sőt, biztosan – lépett előre Peter, s erre már mindenki elhallgatott. – A kezdetektől fogva ellene voltatok csak azért, mert megölte a pokolkutyát! Ha ő nincs, én sem lennék itt. Myra semmi rosszat nem tett, s nem is fog. Az, hogy elszökött, szerintem teljesen jól érthető. Én sem maradnék itt sokáig, ha senki sem bízna bennem, s mindenki legszívesebben leláncolna.

A Bosszúállók nem mertek megszólalni. Tény, hogy Peternek igaza volt, s ok nélkül voltak ellenségesek Myrával szemben. A lány nem érdemelte ezt meg. De mégis... Annyira gyanús volt minden, annyira mást mondtak a következtetések... Talán Myra nem szánt szándékkal csábította oda azt a lényt, hogy aztán megölje, de valami akkor sem stimmelt vele. Más volt, mint a többiek.

– Meg kell keresni – szólalt meg halkan Bruce. – A sebei még nem gyógyultak be, ha valami komolyabb dolog történik vele, akkor akár súlyosabb állapotba is kerülhet.

– Majd én elintézem – vállalkozott azonnal a szerepre Peter. – Bennem legalább valamennyire megbízik.

···

Még élek...

Vagy nem.