Minden megváltozott kettőnk között.

Apró, jelentéktelen kis érintésekkel tudattad velem minden nap, hogy ott vagy, nem fogsz elhagyni.

Titokban, az éjszaka leple alatt szöktünk ki egymáshoz, a híres-neves dombon tettünk magasztos ígéreteket a másiknak, finom csókokkal megfűszerezve az estét - ott tudtunk igazán boldogok lenni.

A szoba négy fala között voltunk a legfelszabadultabbak, ahol lágyan érintettük egymást, lágyan vesztünk el a másikban.

Egymás karjai között semmisültünk meg és születtünk újjá - újra, meg újra, szinte minden éjszaka, amikor alkalmunk volt bűnbe esni.

Nem tagadom, sokszor elgondoltam rajta, mégis milyen lenne veled különböző helyeken, polgárpukkasztó módon csókolózni vagy esetleg más mocskos dolgokat tenni - szüleink szeme láttára, a homofób papunk előtt, esetleg a felekezeti fiatalok orra előtt, netalántán a templom rozoga pulpitusán.

De ezeket az ötleteket meghagytam magamnak - nem akartam még rosszabbá tenni helyzetünket.

Amikor apádra néztem, legszívesebben megöltem volna, tudattam volna vele, hogy mindenről tudomást szereztem.

Orra alá akartam dörgölni, hogy tudok a mocskos kis ügyeiről, és bármikor el tudom ezeket az információkat hinteni a hívők között - tönkre tudtam volna tenni életét egy másodperc alatt.

De megígértem neked, hogy nem fogok cselekedni addig, amíg ki nem találunk valami mindkettőnknek kedvező megoldást.

Álmodozni kezdtünk, vajon milyen lenne az életünk, ha nem ilyen formában találkoztunk volna.

Terveket kezdtünk szőni, kidolgozni, hogy tudnánk megszabadulni apádtól és szüleimtől is egyaránt.

Hogy tudnánk lelépni úgy, hogy észre se vegyék, hogy eltűntünk - elillanunk, mint a kámfor.

Hisz utáltam mindent, ami körülvett; utáltam a környéket, utáltam a házunkat - és fáj bevallani, de utáltam a szüleimet is.

Érdekes volt, amikor Chanéknak megemlítettük a szökés gondolatát; rögtön mellénk álltak.

Rögtön segítségünkre siettek, minden létező kapcsolatukkal azon dolgoztak, hol tudnék munkát találni, hol tudnál iskolába járni; hol tudnánk újrakezdeni életünket.

Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy barátaim ennyire akarták, hogy sikerüljön a tervünk; szerettek minket, megértették indokainkat.

Egyszer még szóba került az egyház is.

Legnagyobb meglepetésünkre én dobtam fel a témát.

Még mindig nem fért az eszembe, mégis miért jártál ilyen nagy lelkesedéssel oda, miért hittél Istenben ennyire, amikor ennyiszer cserben hagyott, ennyiszer elpártolt mellőled a szerencse.

Meglepődtem a válaszon.

Azt mondtad, kellett valami, amibe kapaszkodni tudtál.

Kellett valami, ami életben tartott.

Kellett valami, ami táplálta benned a reményt.

Hisz nem a hit volt a hibás, nem a vallás tette tönkre az életed.

Hanem az emberek, akik félreértelmezték a tanításokat, saját szájízükre alakították át azokat és napestig prédikálták róla, fals információt átadva.

Nem egy évezredekkel ezelőtt íródott könyv tett tönkre téged; hanem a hús-vér robotok, akik örömüket lelték szenvedésedben.

hello, guys
nem bírtam magammal, így posztoltam egy újabb részt.
mit gondolunk róla?