Még mindig élénken él szívemben az a pillanat, amikor megláttam gyönyörű arcodat, Jisung.

Sose fogom elfelejteni a napot, amikor tudtod nélkül borítottál fel bennem mindent, tettél tönkre másodpercek alatt - ahogy a gondosan, évek alatt felépített falaimat egy apró, halvány mosollyal sikerült lerombolnod.

Mondanám, hogy haragudtam rád emiatt - de nem szeretek hazudni; és nem is szabad.

Apád mellett, a padon ülve néztél rám - miközben unottan hallgattuk a vasárnapi misét.

Éppen valami házassággal kapcsolatos dologról beszélt a pap, de én cseppet sem érdeklődve szenteltem minden figyelmemet rád, ahogy ujjaiddal kezdtél el mutogatni - az egyik idős asszonyt kezdted kifigurázni, ahogy az atyával egyet értve bólogatott, és már majdnem sírva, rajongva fogadta magába az „isteni", megváltó szavakat.

Próbáltam visszafogni magam, hogy el ne kezdjek nevetni - elég abszurd lett volna a templom közepén vergődő látványom -, de annyira vicces voltál az egész jelenet közben, hogy még egy könnycsepp is kigördült szememből.

Szüleim azt hitték - naivan -, hogy a prédikáció szavai hatottak meg ennyire, így anya csak büszke arcot vágva húzott egy ölelésbe, miközben kissé rázkódó vállakkal próbáltam abbahagyni a kacagást - keserves sírást tettetve.

Fél szemmel láttam, hogy a "nyugtassuk le magunkat" manővert te is megpróbálod - szinte csodálva tapasztaltam, ahogy egy csettintésre kihúztad magad, majd mintha nem történt volna semmi tapasztottad vissza tekintetedet a pulpitusra.

Meglepődtem, hogy ilyen könnyen ment a dolog, de mivel akkor még nem ismertelek, azt hittem, csak jó színész vagy.

Tényleg az voltál - ezt nem tagadhatom.

De bárcsak ez lett volna az egyetlen ok, hogy úgy viselkedtél, ahogy.

Hello, guys.
Mit gondolunk az első részről?
Hogy tetszett?