A festett bőrmaszk mögé bújt vadász nyakcsigolyái hangosan roppantak a fékezhetetlen kesztyűs kezek nyomása alatt. Mint amikor a bábról levágják az abba életet lehelő zsineget, a test úgy ernyedt el, és olyan hirtelen, hogy majdnem magával rántotta a még nyakára tekeredett ujjak tulajdonosát.

A dulakodás zajai elültek, egyedül a gyilkos fémmaszkja által torzított hörgése vert hangot a mozdulatlan térbe.

Din Djarin mindössze egy-két éjszakát töltött volna védencével a Taanabon. Már napok óta a végtelen csillagtenger sötétjében lebegtek, és a gyereken kezdett erőt venni a kabinláz. Szándékosan az ellenkezőjét csinálta annak, amire apja utasította: kétszer véletlenül hiperűrsebességre kapcsolta a Borotvaélt, egyszer pedig képességével játszadozva kizárta a fejvadászt a pilótafülkéből. Din hiába próbálkozott, a huncut csöppséget még kedvenc fémlabdája sem kötötte le annyira, hogy legalább öt percnyi zavartalan levegőszünetet tarthasson. Ergo valóban rájuk fért egy kiadós lábnyújtóztatás.

A Taanab híres volt gazdag élővilágáról, így abban reménykedett, hogy számtalan kistestű állat várakozik arra, hogy a gyerek önfeledten kergethesse őket, mígnem elhasználja azt a rengeteg felhalmozódott energiát.

Egy kis, erdővel szegélyezett település szélén horgonyoztak le, majd miután elfoglalták szerény szállásukat, és bekaptak néhány falatot (Din még a hajón, a hálókabinja zárt ajtói mögött tuszkolt le egy-két tápanyagrudat), felkanyarodtak az erdőben tekergő tanösvényre.

A csöppség számára a vadon maga volt a paradicsom. Hangosan nevetgélve bogarakat hajkurászott (kettőt sikerült elcsípnie, és mire apja egyáltalán reagálhatott volna, már el is tüntette őket), kavicsokkal játszott, és összebarátkozott egy kisállatcsaláddal. Ha talált valami színes követ, lelkesen mutogatta a fejvadásznak, mintha azt mondaná: „Apa, apa, nézd a zsákmányom!"

Din jobb kezét folyamatosan a sugárvetője fölött pihentette, de hiába próbálta megőrizni feszült éberségét, a gyerek mintha átcsatornázta volna belé a jókedvét. Azon kapta magát, hogy bazsalyog a sisak takarása alatt. A mimika szinte fájdította az arcát, annyira elszokott a mosolygástól.

Hamar emlékeztették rá, miért.

Három óra sem telt el a landolás óta. Három órányi önfeledt lazítás, a kis klánjuknak még ennyi sem járt. Egy nyomkövetőt szorongató vadász rontott rájuk a semmiből, és Din kizárólag gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem hasították félbe. Általában több ellenféllel is elboldogult, de ez az egy szívós volt. A teljes testét fedő öltözet ugyan leplezte a faját, a mandalóri biztos volt abban, hogy nem ember.

A gyerek riadt nyögéssel ugrott félre a dulakodók útjából. A színes kavicsok szanaszét gurultak a földön, ahogy elejtette őket. Mire összekapart annyi lélekjelenlétet, hogy felemelje kis karját, apja sikeresen felülkerekedett a harcban, és puszta kézzel törte el a vadász nyakát.

A csöppség pedig végignézte.

Din Djarint nem is ez ijesztette meg igazán, hanem az, hogy a gyerek egyáltalán nem rémült meg a cselekedetétől. Mi több, őszinte érdeklődéssel tanulmányozta a holttestet.

Ekkor tudatosult benne, hogy valószínűleg minden tettét hasonlóan nagy kíváncsisággal figyeli, és minden bizonnyal úgy szívja magába, mint az éltető oxigént.

Térdre huppant a gyerek előtt, hogy reszkető kézzel végigtapogassa, nem kapott-e a dulakodásból véletlenül. A csöppség higgadtan csúsztatta saját zöld tenyerét apjáéba, és finom, simogató mozdulatokat téve igyekezte nyugtatni. Din mozdulatlanná fagyva meredt a gesztusra. A kéz, ami az imént kioltott egy életet, most egy kisgyermek testmelegén osztozott.

Hirtelen savas epe marta a torkát.