Ez a történet fanfiction, vagyis az általam kitalált szituációkon kívül semmi más nem az én tulajdonom. Az írásból anyagi bevételem nem származik, a sorozat karaktereit csak kölcsönzöm az alkotáshoz. Igyekszem igazodni a kánonhoz, de fenntartom annak a jogát, hogy gyakorlás és szórakoztatás céljából eltérjek tőle. A történet nem feltétlenül összefüggő vagy időrendi sorrendben következő ujjgyakorlatokból áll. A borítóként használt kép a sorozathoz készült eredeti koncepciós rajz.

***

Din Djarint a kétségbeesés hajszolta bele abba az alávaló és megvetendő cselekedetbe, amelyet elkövetni készült. Már akkor görcsbe rándult a gyomra, amikor megakadt a tekintete a végtelen kedvességet sugárzó napbarnított arcokon, pedig az még nem is tudatosult benne, hogy tervével eszközzé alacsonyítja örökbefogadottját.

Hiába, nem volt más választása.

Talán tévedett, de ha adódott is más út, önnön kétségbeesése nem engedte láttatni vele a járhatóságát.

Din Djarin a gyerekkel való találkozás előtt sem úszott a pénzben (nem, a fegyvereit és a páncélzatát mint vallásának tárgyát még csak véletlenül sem tekintette fizetőeszköznek). Mindig pont annyi kredit csörgött a zsebében, amennyi fedezte a következő megbízatását, és amennyivel a szegényes létszámú bázisuk tartalékához járult hozzá. És ez tökéletesen jó volt neki így.

De aztán berobbant az életébe a zöld manó, és villámgyorsan kompromisszumokat kellett kötnie. Főleg, hogy duplán sújtott le az ostor: abban a pillanatban, hogy egy éhes szájjal nőtt a Borotvaél lakossága, a stabil bevételi forrása elapadt.

Eleinte még egész könnyedén vette az elé gördülő akadályokat, és rizikó árán ugyan, de sikerült munkákat találnia. Ám ahogy csordogáltak a hetek, az ellen türelme úgy mérséklődött, és a hatalmas céltábla a hátán ellehetetlenítette a leszerelt fejvadászt attól, hogy megbízásokat vállalhasson.

Másfél hét. Ennyi időbe telt felélni a készleteiket.

Még csak nem is az ejtette kétségbe, hogy aznap reggel a kölyök elmorzsolta az utolsó szelet tápanyagrudat, vagy az, hogy egy olyan kietlen bolygón sikerült landolniuk, ahol vadászni való állat sincs, hanem a hír, amit a piacon közölt vele egy rézbőrű öregasszony: az utóbbi napokban olyan szinten inflálódott a birodalmi kredit, hogy még egy ilyen tespedő bolygón sem ér fabatkát se.

Din Djarin zsebében pedig nem maradt más birodalmi krediteken kívül.

A felbugyogott pánikot tovább tetézte a műszerfal monitorjáról leolvasott adat, miszerint mindössze néhány fényévnyire elegendő üzemanyag maradt a tartályokban, más élhető planéta viszont nincs ezen a rádiuszon belül.

A pánik rohamszerűen nyomorgatta a szervezetét. A tüdejére mázsás súllyal nehezedett a mellvért, a sisakja légzőnyílásait eltömítette a kilátástalanság.

Amikor a gyerek rémült nyüszítést hallatva mászott az ölébe, könnyáztatta szempárral és megtört nyögdécselésekkel szólítva erejét, hogy általa megtöltse apja tüdejét éltető oxigénnel, Din Djarin elhatározta magát.

Felkanalazta a gyereket, egyszerre hálálkodó és bocsánatért esedező nonszenszt búgva a fülébe, majd a piac felé indult. Általában ügyelt rá, hogy minél kevesebbet mutasson védencéből, de az érkezésekor végzett terepszemle során ártalmatlannak bélyegezte a helyieket, így ezúttal bátran villogtatta a két méretes fület és az ennivalóan ráncos homlokot. Egy zsúfolt standhoz lépett, lefejtette a még zaklatott gyerek kicsiny karmait a ruhájáról, hogy letehesse a stand tetejére, és a fiatal eladónőhöz fordult.

– Szemmel tartaná nekem, amíg elintézek valamit? – kérdezte a kelleténél reszelősebb hangon. Szerencsére ezt egy laikus betudhatta a sisak modulátorának.

Az eladónő ragyogó arccal mosolygott a csöppségre, aki kezdett feloldódni a körülötte sorakozó, színes dísztárgyak látványától.

– Egy ilyen tüneményre nagyon szívesen vigyázok – bólintott, és már nyújtotta is a karját az apró jövevény felé. A fejvadász egy biccentés kíséretében elhátrált, és miután megbizonyosodott arról, hogy a környezetükben mindenki a kis zöld űrlény körül sürög, munkához látott.

Sebesen mozgott, gyakorlatiasan, feltűnés nélkül. Alig húsz perc leforgása alatt teletöltött egy méretes hátizsákot étellel, pénzzel, tisztálkodási szerekkel; mindennel, amire észrevétlenül rá bírta tenni a kezét. Nem épp a legtöbbet érő valuta volt itt forgalomban, de a fejvadászt nem érdekelte. Ami érték, az érték.

Később, miután visszatulajdonította a figyelmet élvező gyereket a túl kedves és túl ártatlan helyiektől, és a Borotvaél pilótafülkéjében megtippelte, meddig lesz elegendő a zsákmány, a kétségbeesés elmúlt annyira, hogy felfedjen más járható utakat is.

Hamar rájött, hogy mégsem olyan járhatók. Legalábbis a gyerek mellett semmiképp.

Előtte Din Djarin nem félt volna éheztetni magát. De most, hogy minden erejével óvnia kellett a lényt, ami értelmet adott a létezésének, kénytelen volt belátni, hogy önmagával is muszáj törődnie. Ha feláldozza a beskart, kilyuggatják; ha izomtömeget veszít, elgyengül, és a gyerek védtelen marad. A képességei ugyan emberfelettiségről tettek tanúbizonyságot, és a fejvadász már számtalan kegyetlen halált halt volna nélküle, de egy-egy ilyen megnyilvánulás sokat kívánt tőle.

Din Djarin a számára ismeretlen gyümölcsöt majszoló védencére nézett, és belülről marta a lelkiismeret. A gyerek abbahagyta a lé szürcsölését, és nagy, megértő szempárral látott a sisak mögé. Megbocsátom, amit tettél, mondták azok a sötét, feneketlen mélységű íriszek. És a fejvadásznak ennyi elég volt, hogy a bűntudat elillanjon.

Ironikus, hogy ők ketten milyen sokat érnek, mégis ennyit küszködnek a pénzzel.