A parton raktak tüzet, uszadékfából. Norbi halomba hordta a partra vetett fadarabokat, András pedig meglocsolta petróleummal, és az öngyújtójával belobbantotta a rakást. Amíg Norbi elment az erdőbe még több fát keresni, András azon merengett, hogyan veszett ki a tűzgyújtás rítusából az ősi, állatias érzés, mióta gyújtófolyadékot használ hozzá. Régen büszke volt magára, ha a kulcscsomóján lógó kövakődarabbal és a zsebkésével szikrákat csiholt, és lelkesen fújta a füstölgő taplógombát. Most semmit nem érzett.

Orsit is egy táborozás alkalmával látta először, és emlékezett, mennyire lenyűgözte a lányt a kovakő. Megpróbálta őt is megtanítani a tűzrakás fortélyaira, de a szikracsiholás sehogy nem akart menni neki. Nevetve mondta akkor, hogy nem baj, neki csak főzni kell tudni, de már nem emlékezett, hogy fogadta ezt a lány.

Elővette a zsebkését – ugyanazt, mint akkor régen –, és egy közeli fáról levágott három egyenesebbnek tűnő ágat, majd nekiállt nyársat faragni. A fű, a pézsma és a nedves föld szaga lassan megnyugtatta Andrást. A hullámverés ütemes hangja egybemosódott a tűz ropogásával. Még semmi nem került a tűzre, de a füst már most a régi sütögetések emlékét idézte, a sör pedig tovább tompított amúgy sem túl éles érzékein. Amikor Norbi visszajött, először felbontott még egy sört, és csak utána kezdte darabokra törni az ágakat a térdén.

– A harmadik nyárs minek? – kérdezte.

– Orsinak – felelte szűkszavúan András.

– Nem úgy tűnt, mint akinek nagy kedve lenne eljönni. Gyakorlatilag elszaladt előled.

– Nincs más választása, a tárcája nálam van – mondta András olyan méla hangon, mintha ez csak egy mellékes körülmény volna.

Norbi megdermedt, és a gyomrából, vagy még mélyebbről feltörő undorral bámult barátjára.

– Ember, te nem vagy normális – mondta, majd megpróbálta elhessegetni magától a rossz előérzetet, és tovább törte az ágakat. András nem vette fel a kritikát, csak vállat vont, és addig faragta a nyársat, míg olyan hegyes nem lett, hogy akár vadászathoz is lehetett volna használni.

A zsebkéssel felhasította a szalonna védőgázas csomagolását, kiemelt egy szeletet, és az egyik grillkolbász köré csavarta. A szalonnát olyan vékonyra vágták, hogy át lehetett látni rajta, mint egy hálóingen, amit a nászéjszakára tartogatnak a rendes lányok – a nem rendesek meg annak, akivel a pasijukat csalják, az ilyen Márk-féléknek. Indulatosan a húsba döfte a nyársát, majd az egészet a tűz fölé lógatta.

– Ugye nem gondolod, hogy tényleg eljön? – kérdezte Norbi, és amikor méla bólogatást kapott csak válaszul, már maga sem tudta eldönteni, hogy a szörnyre vagy Orsira vonatkozott-e a kérdés. Néhányszor még próbált beszélgetést kezdeményezni, de hiába. Napnyugta után nem sokkal pedig arra a következtetésre jutott, , hogy mégiscsak jobb lett volna, ha András kísérgetése helyett a "nyugdíj-cseppfolyósítónak" is csúfolt Várfal presszót választja szombati programnak, mint minden hétvégén.

Az égen már tisztán látszottak a csillagok (András csak a Nyári Háromszöget ismerte név szerint, a többit nem), amikor egy fényszóró csóvája söpört végig a tóparton, majd ahogy az autó lefordult a töltésről, a part menti mezők gyúltak beteges, sárga fényre. Andris kiegyenesedett, mintha rugó lökte volna, az orrlyukai kitágultak, mint egy szimatot fogott vadkutyának. Norbi hitetlenkedve nézte, ahogy a kocsi végigzötyög az üres horgászviskók melletti úton, majd rákanyarodik a parti fövenyre; úgy érezte, legrosszabb előérzete igazolódik be. Aztán kiszállt a görnyedt, törékeny asszony, és szandálban kacsázva elindult a tűz felé, ő pedig az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy csak valamelyik részeges horgász eltévedt felesége az.

Amikor azonban a nő belépett a tűz fénykörébe, nem maradt több kétsége.

– Sziasztok – mondta halkan, idegességtől vacogva. A két férfi egyszerre ugrott talpra: Andris azért, hogy üdvözölje Orsit, Norbi pedig azért, mert hirtelen eluralkodott rajta a késztetés, hogy a derekánál fogva megragadja a nőt, a vállára kapja, és minél messzebb vigye Andrástól. Egy végtelen pillanatig csak várt, talán arra, hogy Orsi spontán lángra kapjon András pillantásától, vagy éppen fordítva, András essen össze egy váratlan szívroham miatt, amit a nő látványa okozott. Remélte, hogy valamelyiküknek megtörik a tekintete, és észreveszik, hogy ő is ott van, de ez nem történt meg.

A keze önkéntelenül is ökölbe szorult, benne egy vastag, de tömzsi faággal, aminek a göcsörtjei élesen a tenyerébe döftek. Amikor nem bírta tovább, elejtette az ágat, hátha a puffanásra magukhoz térnek a többiek, de ez sem segített. Tudta, hogy itt többről van szó, mint szalonnasütésről vagy a nő tárcájáról; itt évek, ha nem évtizedek eseményeinek beteljesülése történik. Egy kapu végleges bezárulása, egy rítus, amelyen minden férfinak és nőnek át kell esnie ahhoz, hogy középkorúnak vallhassa magát – és ez nem az ő rítusa. Tehetetlenségében elindult az erdő súlyos, fekete tömege felé, miközben motyogott valamit a tűzifáról, de az a kettő úgysem figyelt.