Jisung számára ez ugyanolyan átlagos hétköznap volt, mint eddig. Szokásos útvonalán haladt hazafelé az iskolából, tehetetlen dühét a földön fekvő kavicsokon és leveleken kitöltve. Egészen addig, amíg eléje nem került egy macska. Az állat bundája teljesen fekete volt és kissé csapzott, a szemei pedig egy egészen érdekes, vöröses-sárga színben pompáztak. Jisung megpróbálta kikerülni, de az nem hagyta magát, és egy elégedetlen nyávogás kíséretében ismét elébe vágott. Jisung igyekezett ignorálni, de a cicus nem hagyta. Újra és újra nyávogott, hozzádörgölődzött a fiú lábához, (aki emiatt háromszor majdnem elesett benne), a fejével böködte a tenyerét, egyszóval mindent megtett, hogy felkeltse a figyelmét. Végül Jisung feladta, és leguggolt melléje. 

- Figyelj, nagyon aranyos vagy, de én nem tarthatok állatot. Anyám élve megnyúzna. Szóval menj, keress másvalakit, olyat, aki be tud fogadni - magyarázta kedvesen. 

A fekete macska azonban nem tágított, egészen hazáig követte a fiút. 

- Az mi? - kérdezte az anyja utálatos hangon, amikor hazaértek. 

- Az iskolatáskám? - kérdezte Jisung ártatlan hangon, miközben felmutatta az említett tárgyat. 

- Ne nézz hülyének édes fiam. Az a tekergőző izé micsoda? - vetett a nő egy undorodó pillantást az állatra. 

- Egy cica. 

- Én is látom. De hogy kerül ez ide? Vidd vissza oda, ahol találtad! 

- Nem hagyja. 

- Mi az, hogy nem hagy... - a nő veszekedett volna tovább, de a macsek úgy döntött, mancsába veszi az irányítást. Odasomfordált az asszony elé, leült, és pislogás nélkül, kitágult pupillákkal bámulta. A nő igyekezett ellenállni, de végül lassan engedett a titokzatos varázsnak, és ezzel párhozamosan lágyultak el a vonásai. - Talán... Ha megígéred, hogy teljes mértékben te vigyázol rá, akkor megtarthatod - mondta, és sarkon fordult. 

- Hurrá! Köszi anyu! - vigyorodott el Jisung, és betessékelte a macskát a szobájába. Kerített egy kartondobozt, abba tett egy leharcolt párnát, majd még ételt és vizet is hozott az új kedvencének. - Nem semmi volt, amit leműveltél anyával. Hallottam már, hogy a macskák igen ördögiek tudnak lenni, de te mindenképpen különleges jószág vagy. Még senki sem hatott rá ilyen könnyen - suttogta neki, miközben megvakargatta a cica állát és füle tövét. 

Pár nappal később Jisung szorgosan körmölt az asztalánál, a lábánál pedig az új háziállata feküdt, aki nyakörvet már kapott, de nevet még nem. Valahogyan a fiú úgy érezte, nem venné szívesen a macsek, ha ő adna nevet neki. 

- Fiam, elmentem bevásárolni. A ház maradjon egyben, mire visszaérek - szólt be Jisung anyja az ajtón, mire fia csak egy gyors "oké"-val válaszolt, és visszafordult a tankönyvéhez. 

- Na, emberi alakban mindjárt más - hangzott Jisung háta mögül, mire a fiú megpördült. 

Egy férfi állt előtte, teljesen fekete öltözékben, a nadrág, az ing, az öv, a kabát, minden fekete volt, kivéve a haját, ami sötét rózsaszín, és a piros szalagú nyakörvet, ami rajta volt. Úgy a húszas éveiben járhatott, szép vonásokkal rendelkezett, egyedül a vöröses-sárga, macskaszerű szemei zavarták az arca összképét. Ennek ellenére, ha kicsit kaotikus értelemben is, de igen jóképű és vonzó volt, amit a gimis éveit taposó Jisung is igen hamar észrevett. 

- T-te meg ki vagy? - kérdezte ijedten, mert bármennyire is volt szexy az illető, mégiscsak egy idegen volt, aki kérdés nélkül jelent meg a szobájában. 

- Milyen udvariatlan vagyok. A nevem Lee Minho - mutatkozott be, és elegánsan meghajolt. - Én vagyok a macskád - hogy alátámassza ezt, finoman megérintette a nyakán pihenő tappancsos nyakörvet. 

- A-a cicám egy alakváltó? Mi van? - csodálkozott Jisung, miközben megdörgölte a szemét, és megcsipkedte a karját, hogy biztos legyen benne, nem csak bealudt a lecke fölött, és marhaságokat kezdett álmodni. De nem. Akármit csinált, Minho továbbra is ott állt előtte, és mosolyogva figyelte. 

- Figyelj - Minho leült az ágyra, és székestül odahúzta magához a megszeppent Jisungot. - Emlékszel, amikor nemrég imádkoztál, és segítséget kértél? Hát, itt vagyok. 

- Akkor te egy angyal vagy? - nézett rá a fiú kissé hitetlenül. 

- Nem egészen... Én egy bukott angyal vagyok, a pokolból. De attól tartok, velem kell beérned. 

- Oh... Ez már kicsit hihetőbb - Jisung egy pillanatra elhallgatott. - Meg ne sértődj, vagy ilyesmi, de én az ördögöket, vagy démonokat kicsit csúnyábbnak képzeltem, nem ilyen topmodell kategóriásnak - tette még hozzá. 

- Azért te sem panaszkodhatsz, szépségből neked is osztottak bőven - bókolt Minho, és még közelebb húzta a fiút. - De mit mondasz, hagyod, hogy segítsek? 

- Hát, nem tudom - Jisung hátradőlt, és idegesen kezdett malmozni az ujjaival - Nem akarok semmilyen trükkös szövetségbe, alkuba, vagy hasonlóba belemenni. Szeretném a lelkemet magtartani, ha lehet. 

Minho felnevetett, és végigsimított az előtte ülő combján. 

- Nincs semmilyen trükk, nem kényszerítelek semmire. Bármikor hazaküldhetsz, ha akarsz. Ne nézz ilyen kétkedően, csak, mert démon vagyok, már nem is lehetek önzetlen? Támogatást kértél, tessék, itt vagyok. 

- Angyalt kértem - motyogta Jisung, mire Minho morcos ábrázatával találta szemben magát. Sóhajtott egyet. - Jó legyen. Végül is, nagyon nincs veszteni valóm. 

- Köszönöm - mosolyodott el ismét Minho. 

Ekkor kattant a zár, a férfi pedig sebtiben visszaváltozott macskává. 

- Elméletileg csak te láthatsz emberi alakban, a többi ember csak egy közönséges állatként fog fel, de jobb az óvatosság - mondta még gyorsan, majd egy jól irányzott ugrással a fiú ölében termett, és elégedetten dorombolni kezdett.