A farkam rákulcsoltam a fakanálra, szóval kellően hasznosnak bizonyult. Amíg kevergettem vele a tésztát, le tudtam reszelni a sajtot, amiből valamiféle szószt kellene kreálnom. Egyébként nagyon hasznos plusz végtag, az ilyen vészhelyzetekben, amikor az ember éhen akar halni, kellőképpen jól jött.

Miután megküzdöttem a szósszal, ami folyt jobbra-balra, mint valami elcseszett leves, leszűrtem a tésztát. Természetesen ahhoz a kezem használtam, nehogy véletlenül megboruljon a farkamtól valami. Ha más nem is, Lucille, ugyanis a csaj csak ült a széken görnyedve, és félszavakban kommunikált velem. Valószínűleg ezért hasonlított jobban a szósz egy darabos tejre, de nem gond. Nekem mindegy, megeszem!

Amikor elkészültem, ráraktam ezt a folyós izét a tésztára, és jól összekutyultam. Persze ezt újra a farkammal, mert addig Lucille utasításai alapján elő tudtam kaparni az evőeszközöket és tányérokat. Megtálaltam, aztán jól megpúpoztam mindkét tányért. A lányka kigúvadt szemmel meredt a sajátjára, de ezt sem firtatta.

– Egyél, fagyika! Minden bizonnyal... finom! – biztattam, miközben leereszkedtem vele szemben a miniasztalhoz.

– Amit ide kiszedtél, általában egy hétig eszem – mormolta, és felemelte a villáját, hogy belekóstoljon. – Ez... fenséges!

– Tényleg? – lelkesedtem fel egyből.

– Nem – sóhajtotta. – Rohadt szar, de mindegy, legalább nem nekem kellett megcsinálni.

– Annyira nem szörnyű! – háborogtam, miután én is megízleltem. – Nincs is íze, de ha sokat eszel belőle, biztosan laktat – magyaráztam teli szájjal.

– Sosem főztél még, igaz? – sóhajtozott szüntelenül.

– Dehogynem! – vágtam rá rögvest. – Rengeteg mirelitpizzát raktam már be a sütőbe.

– Aha, értem – csóválta meg a fejét, aztán csigalassúsággal, fintorogva folytatta az evést.

Nekem sem maradt több kedvem beszélgetni, helyette elpusztítottam három tányérral. Egy baj van ezzel, ez a kotyvalék tényleg nem valami laktató. Talán két órára elég lesz, de utána pizzát kell rendelnünk. Főleg, ha vissza kell ülnöm a gép elé, hogy meggyilkoljam Fuckinkillerpro999-et.

Azonban mindenekelőtt egy sokkal nemesebb feladatot kellett ellátnom. Ki kell szednem a frufrusból, mi van anyucival.

Ehhez a művelethez visszaváltoztam, nehogy a farkam belé fojtsa a szót, aztán az asztalra könyökölve felé hajoltam, hátha kiszuggerálhatom belőle a válaszokat. Nem lenne rossz, ha megeredne a nyelve. Mondjuk felőlem játszhatunk kérdezz-feleleket is.

– Na, mesélj, fagyis lány! – szólítottam fel, miután legalább három percig meredt a még mindig megpakolt tányérjára. – Most mi van anyuval? Miért pattintottak le?

– Mert hiába várok, valószínűleg nem fog felébredni – kapta rám kék szemét, a válla gondterheltem megrogyott. Remélem, nem bőgni készül. – Rosszul lett, azt mondják, rángatózott és nyáladzott. Már, ha tudod, milyen egy epilepsziás roham. Neki állítólag a legdurvább volt, ami eszméletvesztéshez vezetett, így... egyelőre az intenzíven fekszik.

– Ez gáz – bólogattam egyetértően. – És te hogy vagy?

– Mi? – pislogott rám értetlenül. Én mondom, ilyenkor hasonlít a legjobban a faterjára, na, meg amikor mérges. Akkor különösen.

– Hogy érzed magad? – fogalmaztam át cseppet, hátha így nem lesz probléma a kérdésem felfogásával.

– Hát – motyogta bizonytalanul –, elég rosszul. Aggódom, vissza szeretnék menni – görbült már megint lefelé a szája. A pokolba is, de tényleg! Mi a véres heringért kell sírni?

– Ne kezdj sírni! – hívtam fel rá a figyelmét, de már rohadtul mindegy volt, a csaj újfent hüppögésbe kezdett.

– Muszáj – emelte az égnek a tekintetét, majd levegő után kapkodta, rázkódva a tenyerébe temette az arcát.

– Nem, nem muszáj – feleltem elszörnyedve. Lucifer, segíts meg!

Elgondolkodva figyeltem egy darabig a bömbölését, végül arra jutottam, pár órája bejött neki az ölelkezés, így reméltem, ez most is tökéletesen megoldja a problémát. A nagyfőnök jobb, ha sosem tudja meg, mire készülök. Az más, ha ő kezdeményez, de amennyiben én teszem, az már több mint basznivalónak nevezni az apja előtt. Valószínűleg kivéreztetnek, és az üres, lötyögő bábom vetik lávába, ha tudomásukra jut, hogy önszántamból megöleltem a kislányt. Viszont azt sem hagyhatom, hogy itt nyivákoljon, mert ez egyszerűen borzalmas! Nézni is rossz, nem, hogy hallgatni! Totál megbolondulok tőle, ami pokolian kínos, hiszen nem kellene foglalkoznom vele, engem mégis zavar. A kénköves kancatakonyba is, de komolyan! Lelketlennek kéne lennem.

Kimért mozdulatokkal egyenesedtem fel, és odaléptem elé. Leguggoltam, és óvatosan megérintettem a combját, nehogy két hüppögés között lekapja a fejem a helyéről.

– Nincs semmi baj, fagyika! – nyugtattam a tőlem telhető leglágyabb hangon. – Felépül az anyukád, ne sírj ennyire, mert nagyon borzasztó ezt hallgatni!

– Már az is zavar, hogy szomorú vagyok? – kapta felém bánatos, kék íriszét.

– Igen, nem bírom, ha a lányok sírnak, olyan érzést kelt bennem, mintha én lennék a hibás, ráadásul, mint láthatod, szarul vigasztalok, így... nem hagynád abba a kedvemért? Helyette rúgj tökön vagy összeverekedhetünk, hátha úgy is le tudod vezetni a feszkót.

– Pedig a kocsiban még esküdöztél, hogy jó vagy benne – szipogott párat, mire összeszedtem a bátorságom, és az alkarjánál fogva felhúztam a székről. Legalább olyan összezavarodottan meredt rám, mint az előző kérdésemnél a hogylétével kapcsolatban, de épp nem érdekelt, ugyanis még mindig ömlöttek a könnyei.

– Gyere, sírj a vállamon! – vontam közelebb, Lucille pedig nem ellenkezett. Ebből egyértelműen leszűrtem, hogy bújós, ölelkezős kiscsaj lehet.

Én kitartóan ölelgettem, de ő csak zokogott, legalább olyan keservesen, mintha az anyja már a tepsiben lenne. Nem is értettem, mi zajlott le benne, amitől ennyire erősen kiakadt, de... talán nem is számít. Valamit ki kellett találnom, így kicsit megerőltettem magam, és halkan előhúztam a farkam. A hátsót, természetesen.

Nem egyszerű teljes átváltozás nélkül elővenni, külön koncentrációt igényel, de megoldottam. Kisgyerekként sokszor gyakoroltam, hiszen a kettéágazó vége miatt meg lehet ragadni vele dolgokat. Könnyebben, mintha sima lenne, így, amikor az apám lopni tanított, egész egyszerűen büszkévé tehettem. Életem legfinomabb gumicukra volt. A fater meg csak vigyorgott, vállon veregetett, majd hazavitt, és elborzadva végighallgatta az anyám üvöltözését. Nem értette, miért vörös a feje, én hatéves csimotaként még annyira sem, de azt hiszem, hamar túllendültünk rajta.

Sunyiban Lucille hátára helyeztem a kis aranyost, majd végigsimítottam rajta vele. A lány megmerevedett, még a bőgést is felfüggesztette, azonban nem húzódott hátrébb. Talán kizökkentettem?

– Remélem, az nem a farkad – mormolta vészjóslóan.

– Nem! – tiltakoztam vehemensen. – Dehogy!

– Pedig úgy érzem – húzódott hátrébb, majd odasandított, mire integettem egyet vele.

– Van kedved megfogni? – böktem meg játékosan a vállát. – Tapogasd végig, na! Hidd el, tetszeni fog!

– Nem hiszem – vett szakaszosan nagy levegőt –, de tessék! – kapta el a végét, és rögvest eltátotta a száját.

– Bejön, mi? – incselkedtem vele tovább, Lucille pedig végre felnevetett. Ez az, Dex, mesteri vagy!

– Azt hittem, nyálkás vagy csúszós, de nem. Annyira nem is undorító – eresztette, majd megtörölte az arcát, és a szemembe nézett. Bámult rám pár másodpercig, míg én álltam pillantásának perzselését. Egyébként merengve figyelt, kicsit elvarázsolva, amit eléggé furcsálltam.

A csaj olyan hirtelen lépett közelebb, hogy reagálni sem maradt időm. Lábujjhegyre szökkent, megmarkolta a vállam, és frankón lekapott. Magasságos szőrős lóhere! Mi a tőzegmohát művel ez?

○•○•○

Sziasztok!

Itt is volna az új fejezet, amiben újabb érdekességekre bukkantunk a farkakkal kapcsolatban. :D

Köszönöm, aki itt van és követi Dex farkának megható kalandjait! :D