Lucille totál megbolondult, miután elrebegte, mi a szitu az anyjával. Kirontott a konyhából, mint valami megkergült orrszarvú, természetesen a vizet ott hagyta a tűzhelyen, így hosszas tanakodás után lekapcsoltam, hátha nem robban fel ez az olcsónak látszó helyiség. Az anyja tuti nem örülne, főleg nem most, mikor valamiért bekerült a kórházba.

Miután megmentettem az ebédlőt, a csaj után fordultam, és szemöldökráncolva végignéztem, ahogy ide-oda futkos a picike nappaliban, miközben egy retikült tömköd mindenféle indokolatlan cuccal. Betéttel, tamponnal, valami gyógyszerrel, meg hajgumival? Remélem, kötelet is hoz, mert elképzelhető, hogy szükség lesz rá, habár egyelőre nem teljesen fogtam fel, mire készülünk.

Igen, többesszámban. Bármi lesz is, összekapaszkodunk, mint egy undorító, nyálas, szerelmes pár, mert én bizony a szemem elől nem tévesztem a kis frufrust. Lehet, ez egy újabb gyenge szökési kísérlet. Felkészült vagyok már! Előlem nem szalad el senki, különben feltekerem a farkam a kis csuklójára.

– Hé! – torpant meg az előszobában, és felmarkolt egy kocsikulcsot. – Tudsz vezetni, ugye?

– Én? – böktem jelentőségteljesen a mellkasomra, és hátrafordultam megnézni, nincs-e esetleg valaki a hátam mögött, akihez intézhette a szavait.

– Igen, te – nyávogta vékony hangon, olyan macskás módon. Szomorúan pislogott felém, a szeme sarka könnyes volt. Egészen hiteles alakítás, ha valóban csak menekülőre akarja fogni. De Luciferre mondom, nincs többé menekvés!

– Mire megy ki a játék? – hunyorogtam rá, hátha számot ad róla, és elkerülhetünk egy újabb fogócskát.

– Semmire? – tárta szét a karját felháborodottan. – Az anyám kórházba került! Tömegközlekedéssel több mint egy óra! Esetleg elvinnél? Nekem nincs jogsim!

– Nem! Szerintem csak le akarsz lépni – közöltem vele kendőzetlenül a gondolataim, mire a lány elkámpicsorodott, és nekiáll bőgni. Úgy itatta az egereket, mintha az élete múlna rajta.

Ahogy elnéztem, talán tévedtem. Megvakartam a tarkóm, mert ötletem sem volt, mit kéne csinálnom ebben a helyzetben. De szar ezt látni, a pokolba is! Miért sír ennyire? Véreres tornác! Ezt komolyan nem hiszem el!

– Elviszlek, fagyika – léptem elé, és megveregettem a vállát. Lucille felkapta a fejét, és remegő szájjal bámulni kezdett.

– Köszi – rebegte, majd hátat is fordított nekem, és kirobogott az ajtón. Megvárta, amíg én is kitotyogok, aztán kulcsra zárta, és megiramodott a kapu felé. Azon túljutva megtorpant egy förtelmesen apró autó mellett. Magasságos lávatenger!

– Ez valami vicc? – méregettem a tűzpiros Smart Fortwo-t.

– Nem! – nyomta a kezembe a kulcsot. – Menjünk már! – toppantott egyet a lábával. – Mire vársz már?

Nem erre szerződtem! Határozottan nem így képzeltem el a küldetésem, de látszólag nem maradt más választásom, így duzzogva, puffogva, mérgesen és fintorogva beültem ebbe az apró izébe. Alig bírtam begyömöszölni magam az ülésre, hiszen valószínűleg az anyja szokta vezetni, így külön erőfeszítésembe került megtalálni az alján elhelyezkedő kart, amivel hátrébb csúszhattam. Természetesen kiváló módon megindult a csúszka, így jóformán majdnem belezuhantam a csomagtartóba. Igen, abba a negyed méteresbe, de sebaj, jó mulatság lesz ez!

Fújtatva állítottam be, nem, mintha tudnám, hogyan kell. Nem sokat vezettem az elmúlt időszakban. Nincs is jogsim! De erről jobb, ha a kislány nem tud, még a végén kifakad itt nekem, vagy szárnyakat növeszt, és vörös szemekkel újra rinyálni kezd. Nem bírom, ha sírnak a csajok, bassza meg! Ő meg főleg ne tegye! Még a végén megtudja a főnök, aztán felkötik a fülemre a herezacskóim.

Átcibáltam az övet a szexi testemen, aztán beindítottam ezt a förmedvényt. A piros, szőrmés kormányt takaró cuccról inkább tudomást sem vettem.

– Merre kell menni? – mormogtam a kérdést kedvszegetten.

A hangulatom tetézte az éhségem is. Arról nem is beszélve, hogy minden kicseszettül szűkös ebben a pokoli vasdobozban. Konkrétan átért a vállam a másik ülésre! Milyen tervező készítette ezt? Tuti démoni alku áll a háttérben, mert ilyet ember nem talál ki magától.

– Az utca végén jobbra, kanyarodj ki a főútra, és onnan egyenesen – suttogta. Felé sandítottam, mert éreztem a hanglejtésén, hogy ki van akadva.

– Miért van kórházban? – érdeklődtem, miközben igyekeztem az úton tartani a dodzsemet.

– Valószínűleg megint összeesett – rázta meg a fejét. – Túlhajszolja magát, hiába mondom neki, hogy pihenjen, majd én dolgozom. Ezért is akadtam ki annyira, amiért erőszakkal fizetés nélküli szabadságra kellett mennem miattad!

– Akkor majd kifizetem neked a hetet – grimaszoltam nagyokat, majd bevettem egy kanyart, habár elég bénán. Majdnem ráborultunk a járdára.

– Mert te ilyen milliárdos emuizé vagy? – tudakolta a válla feletti majrévasat szorongatva.

– Én nem, de az anyám jól keres – rántottam vállat. Nincs értelme tovább titkolni, miféle környezetből érkeztem. Anyuci egyetlen, pici fia vagyok, és kurvára szégyellem, hogy ennyire semmirekellő életmódot folytattam egészen idáig. Ha túlélem a frufrus kalandokat, lehet, elmegyek, és kezdek magammal valamit. Mondjuk lehetnék hot-dog árus...

– Ezek szerint jól tejel az ausztrál birkapásztorkodás...

– Természetesen – vigyorogtam rá szélesen. – Egyébként ügyvéd.

– Akkor jól éltek – fordította a fejét a jobb oldali ablak felé, míg én nyomtam egy satuféket. Komolyan, lehet, egyszerűbb lenne, ha kilógatnám a farkam és rácsavarnám az egyik kerékre, ha meg akarunk állni.

– Nem mondom, hogy nem, pedig az apám szerint hazudni erény – magyaráztam, és beletapostam a gázba, így kilőtt alattunk a kis piszok. A csajszi belepréselődött az ülésbe, és rémülten pislogott a szélvédő felé.

– Mióta van jogsid?

– Öhm... nyolc éve! – bólogattam magabiztosan.

– Várjunk... hány éves vagy, Dex?

– Huszonhárom – pillantottam felé futólag, majd csendben elátkoztam az előttunk haladó Toyotást, ugyanis irritáló lassúsággal haladt. Még egy lávaféreg is lefutná, baszki!

– Aha... oké – mormolta Lucille. – Tehát... hazudsz.

– Én? – húztam el a szót ismét. – Sosem tennék ilyen borzalmas dolgot.

– Dexter, hazudni bűn!

– A sátánra mondom, Lucille, ha nem tudnám, hogy ő az apád, nem hinném el!

– De miért vagy benne olyan biztos?

– Megfelelsz a leírásának, a neved is stimmel, és... a modorod is olyan... ördögi. Arról nem is beszélve, hogy a 666-ban laksz! – érveltem mesterien. Minden bizonnyal ügyvédi vér csordogál bennem.

– Ez egy véletlen – csóválta a fejét. – Bárki lakhat a 666-ban.

– Akkor is te vagy a jó csaj!

– Jó csaj vagyok? – kérdezett vissza, még a szemöldökét is megemelte hozzá.

– Igen, bébi! – villantottam rá egy ezer wattos mosolyt, aztán észbe kaptam. – Vagyis... természetesen nem vagy basznivaló, vagy ilyesmi. Akarom mondani... az vagy, de... Ne sértődj meg!

– Basznivaló? – kerekedett el a szeme, amikor a pirosnál ránéztem.

– Nem! Igen! Nem tudom! Soha ne mondd el senkinek, hogy ezt mondtam! Főleg az apádnak ne említsd meg, rendben? Ennyit kérhetek, igaz?

– Nagyon őrült vagy – nevetett fel halkan. – Igazából néha vicces, bár ettől függetlenül haragszom, amiért beköltöztél a házamba!

– Bocs, nem volt más választásom!

– Itt balra! – sikkantotta váratlanul, én meg rögtön arra téptem a kormányt. Áthajtottam egy virágágyáson, de nem törődtem vele, majd a kertész rendbe szedi, vagy valami.

Bekanyarodtam a kórház parkolójába, és hátradőltem az ülésen.

– Elhoztalak! – állapítottam meg. – És túléltük! Egyébként nincs jogsim.

– Tessék? – A hangja legalább két oktávval feljebb szökkent. – Basszus! Nem vagy normális! – tépte fel az ajtót. – Várj meg itt! Egyedül akarok bemenni.

– Nem, nem! – ragadtam meg a csuklóját, ezúttal csak az ujjaim csavartam rá. – Hagyj itt valamit, ami fontos neked!

Lucille fújtatott egyet, majd mélyen beszívta a levegőt, lecsatolta a nyakában lógó medált, és átnyújtotta nekem.

– Tessék, de vigyázz rá, te féleszű! Ha eltűnik, lemészárollak! – fenyegetett, és el is hittem neki, hogy megteszi.

– Ha nem jössz ki egy órán belül, utánad megyek! – szóltam, de hiába, már a csinos fenekét riszálta a fotocellás ajtó irányába. 

○•○•○

Sziasztok! 

Ez lett volna a tizenkettedik!
Nos, gondoltam megmutatom, milyen autóról van szó, ha valaki esetleg nem ismerné: