Mindjárt éjfélt üt az óra, várakozva nézek a mutatókra. 

Az Andrássyn zajlik az élet, megbabonázóak a fények. 

Mellettem egy Adonisz lépdel, az út teli élettel. 

Test test mellett, bőr összeér, egyre csökken közöttünk a tér. 

Szőkés haján megcsillan a hold fénye, a messzeségbe réved tekintete. 

Majd rám emeli íriszét, szívemet darabokra tépi szét. 

Majd mint phoenix, ki porjából éledt, szívem vad vágtára ébredt.

Felém hajol, bőr összeér, egyre csökken közöttünk a tér. 

Fülembe szavakat mormol, szívem a torkomban tombol.

Hangom elcsuklik, lágy suttogás, hatással van rám, ez nem vitás.

Mutató kattan, az óra üt, az idő lágy tettet szül.

Felém hajol, bőr összeér, elfogy közöttünk a tér. 

Kezemért nyúl, ajka arcomon, az agyamban megdől egy hatalom.

Egy kisebb utcába érünk, kezem kezébe mélyül.

Egy lépcsősor állja utunkat, az időnk mára lejárt, ütött az óra.

Távolodik, a bőr még összeér, de egyre nő közöttünk a tér. 

Egy lépés, majd kettő, a távolság egyre nő.

Mi hátrálunk, de szívünk egyre dobban, a remény sugara lángra lobban. 

Szőke haján a ház fénye megcsillan, szeme a lépcsőfokra pillant. 

Távolodik, bőrömről hiányzik a bőre, túl nagyra nőtt a tér közötte.

Az ajtóból magas alakja tekint le, utoljára rám pillant írisze.

Az Andrássyn zajlik az élet, a hangok újra utat törnek.

Üt az óra, de bárcsak inkább visszafele vándorolna a mutatója.