Sziasztok!

Saját kis verseimet olvashatjátok majd itt. Az elején teszek fel majd régebbieket is.

Az alkotásaim nagy százalékban a hangulatomat takarják.

Bevezetésképpen itt a kedvenc slam-em:

-Collen Hoover: Slammed-Szívcsapás

Halál. Az egyetlen elkerülhetetlen dolog az életben.

Senki sem beszél róla,

mert elszomorodnának tőle.

El sem akarják képzelni, milyen lenne az élet

nélkülük,

szeretteik mind meggyászolják őket,

majd tovább lélegeznek.

El sem akarják képzelni, milyen lenne az élet

nélkülük.

A gyermekeik tovább nőnek,

megnősülnek,

megöregednek...

El sem tudják képzelni,

hogyan mehet tovább az élet

nélkülük.

Tárgyaikat kiárusítják,

az orvosi jelentést lezárják.

Nevük attól fogva nem más, mint puszta emlék.

El sem akarják képzelni,

hogyan mehetne tovább az élet

nélkülük, így hát ahelyett, hogy bátran szembenéznének vele,

inkább kerülik a témát, reménykednek és imádkoznak,

hogy a halál valahogy...

elkerülje őket.

Elfelejtse őket,

és átsuhanjon a következőre a sorban.

Nem, bele sem akartak gondolni,

hogyan mehetne tovább az élet...

nélkülük.

De a halál

nem

feledkezett meg róluk.

Ehelyett egy ködből előbukkanó kamion

képében kellett szembenézniük vele.

Nem.

A halál nem feledkezett meg róluk.

Bárcsak felkészültek volna rá, belenyugodtak

volna az elkerülhetetlenbe, terveket szőttek volna,

és megértették volna, hogy nemcsak a saját sorsukért felelnek.

Bár jogilag tizenkilenc évesen már felnőttnek számítottam,

úgy éreztem, hogy még

csak

tizenkilenc vagyok.

Egy felkészületlen,

és megrendült fiú,

akinek hirtelen egy hétéves gyerek minden gondja a nyakába

szakadt.

Halál. Az egyetlen elkerülhetetlen dolog az életben.