Színek kavalkádja körülöttem táncol,
Barackszínű fátyol úszik, s mint a kámfor,
Tovatűnik a többi színnel e többszólamú kánon.
Érzem, ahogy az elragadtatásom a látványhoz láncol.

Egy szín a sok közül: én is csak az vagyok,
Ám a többivel ellentétben nem kavargok.
Van itt köztünk valami; valami, ami tompán ragyog.
Elválaszt tőletek, bezár, pedig én is menni akarok!

Változnak a színek, sötét és világos,
Némelyik olykor már-már túlontúl árnyékos.
A színek ezen hullámzása néha igen játékos,
Elnyomják-kiemelik egymást; ez néha már szándékos.

Tiszta vagyok, élénk, nem hat rám a többi,
Ám nem tudom még; milyen másmilyennek lenni?
Jó is lenne néha sötétbe burkolózva remélni,
Vagy élénk, vidám árnyalattal a fellegekben repülni.

Azt mondják, kimaradásom csak ne bánjam,
Egyedül idebent vagyok most biztonságban.
Odakint nem elég figyelni, változnom kell majd bátran,
Megtapasztalni, milyen, mikor nem más kiált fájdalmában.

Rémhírek, félelmek, öröm és boldogság,
Nincs közöttük választás: ez mind csak együtt jár.
Ha egy árny rád vetül, és a színvilág sötétebbre vált,
Tudhatod már, bármelyik percben itt lehet a világosság.

Része akarok lenni úgy, mint itt bárki,
Megtapasztalni, felfogni akarom, s látni,
Érezni szeretném, milyen széttörni, felszállni.
Idővel majd szeretnék magamnál bölcsebbé válni.

Most a szavaim túlnőnek az üvegen,
Bátran összetöröm, ami eddig megvédett,
Lassan a világba lépek, forgolódok, körbenézek.
Mától fogva látok, tapasztalok, felfogok, és érzek.