Szól a dal, széllel száll,
Szentpétervár hazavár.
Régi, ködös emlékek,
Melyek talán meg sem történtek.

Az utcán szavak érik fülemet,
És értem… Értem őket!
Lágy dallamuk megnyugtat,
Elűzik búmat-bajomat.

Kikötő fagyos vizén hajó úszik felém,
Mosolygok, s int felém a kapitány.
Mintha ismerném már, szellemként él bennem:
Csak tudnám, honnan emlékszem!

A pékségbe lépek, illatok tengere,
A meleg levegő megcsap,
S nem enged messzire.
Szinte ki sem olvadok, már megint kint sétálok.

A hideg újra csípi orromat,
A szél a hajamba bele-bele kap.
Mellettem másik három lány lépked:
Kettő belém karol, egy előttünk megy.

Balomon Olga egy verset mutogat,
Jobbomon Tatiana parfümöt próbálgat.
Nasztya hirtelen hógolyót dob felém.
Telitalálat, mi tagadás, nevetve törlöm arcom,
De mire visszadobnám, eltűnik az utcákon.

Nézek balra, nézek jobbra,
Karom lóg mellettem,
Mintha mi sem történt volna,
Állok ott egy helyben.

Könnyes a szemem, egyedül vagyok.
Nézek,… nézek mindenfele!
Hol vannak a nővéreim?
Hol van apa? Hol van anya?
Hol vagyok én, és ki vagyok?

Nézek jobbra, nézek balra,
Nézem a várost, mi lassan eltűnik.
Én csak állok itt egy helyben, egyedül: ki vagyok?
A város eltűnik, és én magamra maradok.

Szól a dal, széllel száll,
Szentpétervár hazavár.
Régi, ködös emlékek,
Melyek talán meg sem történtek.