Hajnal van,  hajnal van,
Az állomáson állok,
Csomagommal a vagonba
Sebesen felszállok.

Kétszáz plusz egy éves ülésen ücsörgök,
Nézem az órám: három óra öt.
Sporttáskám lábamnál az ülés alá gyűröm,
Figyelem az ajtót: a kalauz bejön.

Nem szól semmit,
Csak keresztül megy,
Kérdőn nézek utána:
Na mi lesz,  öreg?

Várok már egy ideje,
Se vissza,  se előre.
Az idő jócskán elszalad,
De a vonat semmit sem halad.

Majd' átszállok az öt-tizesre,
De mire előkaparom a cuccom,
A vonat sebesen megmozdul.

Negyven perc késéssel,  de robogunk,
A következő állomásig meg sem állunk.
Órák múlva szállnék át,  de a lemaradás...
Lekéstem a csatlakozást!

Anyám ordít,  húgom toporzékol,
A rokonság többi tagja álmosan pislog.
Kezemben a versestömbbel gondolkozom,
Hogyan szépítsem meg e sorom?

Nem szépítek,  leírom,
Ötven átszállással később én is visítok.
Nézelődök,  hova szálljak,
Leesik: percek óta a célállomáson várok.

A következő napokban is vasutazok,
A meglepetés elmarad,
A késés menetrend szerint halad.

Hazafelé fáradtan relaxálok,
Az élet nagy dolgain filozofálok.
Csapatunk legkisebb tagjainak mosdó kell,
Ketten kísérjük ki őket.

Nénikém a kicsinek segít,
Én a nagyobbal várok.
Türelmünk határtalan,
Csendben állunk.

Egyszercsak robaj,  a hugicám sikít,
Vállamról a bőrt lenyúzva kapaszkodik.
A vonatajtó kivágódott,
De a mozdony nem lassított.

A kicsi sír,  a nagyobbat beküldöm,
Néném kihajolva az ajtóval küszköd.

Mindketten bemegyünk,
Pulzus az egekben,
Nézzük a létszámot:
Mindenki egyben.

Megérkezünk,  lemászunk,
Már csak haza vágyunk.
Mitagadás,  MÁV-val fárasztó a nyaralás.