Lépkedek a lombok között,
Száz meg száz levél zörög.
A bokorból egy őzsuta felugrik,
Szökken arrébb kecsesen,
Mint megannyi emlékkép csendesen.

Egyedül zörgetem az avart,
Most végre senki sem zavar.
Megbújok a sötétben és várok,
Talán jön valaki, hogy a boldogságba rántson?

De nem jön senki. Miért jönne?
Egyedül kuporgok a sötétbe'.
Számukra nem vagyok más,
Csak faarcú idegen,
Ki rájuk tekint ridegen.

Pedig én tényleg nem vagyok más: kalitkás madár,
Kinek ketrece vastákolmány.
Magam köré építettem,
Sötét burokban nyugalmat reméltem.

Nyugalmat találtam, de társat nem,
Egyedül várom a vesztemet.
Bárki jönne segíteni, kulcsra zárom ketrecem,
Mert félek, többé nem engedné el lelkemet.

Vad madár tépett szárnnyal,
Szomorúan ereszti hangját világnak.
Segítségért rikolt, de retteg.
Megtépték szárnyát, de szüksége van társra
Ha a szél belékap, s vinné messzire,
Legyen, aki azt mondja: „Ne félj, csak gyere ide!"
S a vastákolmány helyett végre
Kedves, óvó szó lenne menedéke.