Fekete már az ég, közeleg a vihar,
Akár rettegést is könnyen kicsikar,
Minutummal ezelőtt még éltetett a nap,
Most a félelem eltölt, egy árny eltakar.

Romok. Romok körös-körül a világon,
Amerre vinni mer a kíváncsiságom.
Ártó-bántó szó szele elfújta, mi kártya,
S kő helyett porrá lett az erős bástya.

Nincs, ki itt rajtam kívül rendet tegyen,
Egyedül söprögetem a saját lelkemet.
Olykor, de csak lopva, a távolba nézek,
A ködön túlról titkon jobb kezet remélek.

Árnyékok mozdulnak meg ott, túlontúl messze,
Hangos mennydörgés hallatszik a fellegekbe'.
Én behívnám őket ide magamhoz, de mi lesz,
Ha ugyanúgy csak por marad végül nekem?

Lábam alatt a világom törmeléke,
Újjá építeni nagyon is kellene.
Munkálataim közben a fekete ég
Ontja a könnyeit felém.

Nem elég, hogy porig rombolt, még vizes is.
Elkeseredve még egy követ cibálok arrébb.
Ázik a hajam, aztán egyszer csak már nem,
Valaki most egy esernyőt tart felettem.

Riadt pillantásom majd' átdöfi szegényt,
De tartja az esernyőt, mint utolsó reményt.
Apró kis ernyő, egyedül én nem ázok,
Társam az esőben lassan tán átfázott.

Ködön túlról érkezett, önként, dalolva,
S nem csak ő, hanem barátok kész hada!
Óvatosan lépnek, vigyázva, mi még ép,
Még óvatosabban építik, mi nem az épp.

Az eső csak szakad, az ernyőt átveszem,
Kedves Barátom feje fölé emelem.
Hull még pár csepp víz, egyenesen nyakamba,
Aztán abbamarad, s felragyog a nap.

Szép lassan megint élni kezd a világ,
A hideg eső nyomán kinyílik a virág.
Nincs több rom, nincs több bánat, nincs többé vihar,
Csak a boldogság, mi egy szebb jövőt takar.

Itt állok velük, kiket nem engedtem be,
S ők mégis e viharban szedtek össze.
Tavaszi szellő köztünk surran sebesen,
S elsuttogja: „Már nem kell egyedül lenned!"