Egymás mellett ülünk.
Ti csak néztek a kezetekbe.
Szólok hozzátok, de nem halljátok,
Meredtek a Semmibe.

Elmesélem a napom:
Mi volt jó, és mi volt fájdalom.
Ti csak bólogattok:
Tudom, nem halljátok.

A csendbe burkolózva nézlek Titeket:
Hogyan lettünk ilyenek?
Régen mindig beszéltünk,
Most csak üresen tekintünk.

Az ujjatok a képernyőn mozog,
Csináltok pár képet, és nevettek,
Mintha boldogok lennétek.

Nézlek titeket, és érzem a szakadékot,
Mi ástuk ki, s a kütyük voltak a szerszámok.
Hidat építeni, egyedül, nem tudok,
Míg tovább ássátok a várárkot.

Tegnap még egy csónakban eveztünk,
Egymást egymás hátán vittük.
Most csak nézitek a képernyőt, és érzem:
Lassan, békésen süllyedünk el.

Most felemelem a hangom,
És kérem: tegyétek le, figyeljetek!
Itt vagyok, és itt vannak Ők,
Itt vagyunk Mind, és mégis egyedül élünk.

Én megpróbáltam, tényleg.
Kértelek titeket, hallgassatok meg.
De Ti elvesztetek, itt hagytatok.
Már egyedül töltöm a délutánom.

Egymás mellett, közösen,
Jobban fáj a magány,
Mert a Barátod most,
Egy robotra cserélted.

Egymás mellett ülünk,
És mégis egyedül,
Már semmi sem érdekel Titeket,
Én pedig csak nézem...nézem üres szemetek.