- Szia Jungkook - nyeltem egyet, amint másnap beléptem hozzá a szobába.

Még nyolc sem múlt el, én már itt vagyok. Rutinos mozdulatokkal sétáltam fel a másodikra, hiszen ideiglenesen oda lett elhelyezve. Szerencsére még mindig egyedül volt, nem kapott embert maga mellé, aminek nagyon örültem. Nem tudom, hogy ugyan ilyen nyugodt lennék e, ha egy idegen ember hallgatná naponta a szenvedéseimet, a sírógörcseimet vagy éppen csak nézné, ahogy vergődök. Nem akartam üres kézzel jönni, ezért vettem Jungkooknak egy szál lila tulipánt, hiszen az a kedvence. Érdekes, mert az emberek nagy részének a rózsa a kedvence, viszont Jungkook inkább szerette a tulipánt vagy a nárciszt, mintsem a tüskés virágot. Szerencse, hogy találtam az egyik szekrényben egy vázát, mert szegény virág nem sokáig húzta volna, ilyen dög melegben víz nélkül. Ugyan oda ültem le, ahol tegnap is töltöttem az egész napomat. Nem tagadom, rohadt álmos voltam már, de eszem ágában sem volt aludni. Az ágyon fekvőre pillantottam, aki ugyan abban a pózban feküdt, mint ahogy tegnap itt hagytam. Szomorú mosolyra húztam ajkaimat és vettem egy mély levegőt.

- Hiányzol Jungkook - suttogtam, majd muszáj volt nyelnem egyet, hiszen már ettől a két szótól rám tört a sírhatnék. - Még csak három napja történt a baleset, én még is egy hónapnak érzem már, sőt van amikor többnek is. Hiányzik a nevetésed, a perverz megjegyzéseid, mindened nagyon hiányzik. - töröltem meg másik kezemmel a szemeimet, hiszen időközben könnyeim utat törtek maguknak. - Csak szeretném, hogy újra veszekedjünk semmiségek miatt és hiányzik, hogy fűre-fára féltékeny legyél.

Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az első alkalom, amikor féltékeny lett. Ekkor még nem voltunk együtt, de tisztában voltam vele, hogy nem vagyok közömbös számára és én is többet éreztem iránta, mint egy barát iránt kellene.

Éppen munkából mentem haza Jungkookkal, amikor összefutottunk az utcán, az egyik volt osztálytársammal. Leálltunk vele beszélgetni, pontosabban csak én, mert a mellettem álló egész végig dörmögött az orra alatt, de nem igazán értettem, hogy miket, ezért egy idő után figyelmen kívül hagytam őt. A lánytól egy öleléssel köszöntem el, majd terveink szerint hozzám indultunk el. Nagyban meséltem a kedvenc egyetemi csínytevésem, amit az előbb találkozott lánnyal vittünk véghez közösen, amikor Jungkook egy hatalmas sóhajtás kíséretében megszólalt.

- Tőlem eddig még sosem köszöntél el öleléssel - mondta lebiggyesztett ajkakkal.

- Mi? - nevettem fel, látva kisfiús énjét.

- Ezt a lányt miért ölelted csak úgy meg? Tetszik neked? - torpant meg, mire továbbra is kérdőn néztem őt.

- Nem? - hallatszott inkább kérdésnek, mint kijelentésnek a válaszom.

- Akkor? - tette karba kezeit.

- Jungkook nem tudom, hogy miért ekkora nagy dolog, ha megölelek valakit, de akkor tárd szét a karjaidat és téged is megölellek.

- Nem! - makacskodott, mire felnevettem.

- Hány éves is vagy? - léptem hozzá közelebb, mire elfordította a fejét, hogy ne kelljen rám néznie. - Most komolyan egy ölelés miatt vagy ilyen?

- Igen Jimin - mondta határozottan.

Szó nélkül öleltem meg őt, szorosan összefontam a karjaimat a dereka körül, de először nem reagált semmit.

- Ölelj már meg te hülye - motyogtam a mellkasába, mire megéreztem karjait a vállaimnál.
Vettem egy mély levegőt, de próbáltam halk lenni, hogy Jungkook ne vegyen tudomást arról, hogy éppen az illatát próbálom magamba tuszkolni. Mindig is imádtam a kellemes, barackos, egyben mentás illatát, amit már méterekről képes voltam felismerni. Gyengéden végigsimított a hátamon, majd eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni.

- Szeretném, ha ezentúl így üdvözölnél és köszönnél el tőlem Chim - mosolyodott el, mire bólintottam egy hatalmasat, persze az arcomról nem lehetett levakarni az óriási vigyort.

- Hahó - hallottam meg egy számomra ismeretlen hangot, mire megráztam a fejem és visszatértem a jelenbe.

Az az orvos állt Jungkook ágyának másik oldalán, akit a műtő előtt támadtam le, még két napja, hogy kicsikarjak belőle valami információt, a barátommal kapcsolatban.

- Ohh, jó napot - köszörültem meg a torkom és elengedtem Jungkook kezét, majd felálltam a földről.

- Jungkook életjelei egyre aktívabbak - mondta, miután rápillantott az egyik gépre, amire rá volt kötve.

- Igen? - kérdeztem vissza, mire bólintott egyet. - Mikor fog magához térni?

- Azt még nem lehet tudni, de ha ilyen gyorsan javul az állapota, akkor nem kizárt, hogy két hét múlva már javában fog kommunikálni is.

- Komolyan? - kaptam kezeimmel a számhoz, hiszen el sem akartam hinni, hogy mit mondd.

- Talán jó hatással van Jungkookra, hogy itt van mellette. Lehet, hogy most kómában van, de nincs kizárva, hogy hallja magát. - mosolyodott el. - Szóval, ha folytatja, amit eddig csinál, akkor akár csodák is történhetnek. - vette kezeibe a dossziéját, amibe jegyzetelt.

- Akkor mindképp folytatom! - jelentettem ki.

- Ez a beszéd. Kitartást önnek. - mondta, majd bólintott egyet és elhagyta a szobát.

Jungkookra pillantottam és vettem egy hatalmas levegőt. Járkálni kezdtem a szobában és elhúztam az egyik függönyt, hogy világosabb legyen bent. Eltökélt lettem az orvos szavai hallatán és elhatároztam, hogy bármit meg fogok tenni annak érdekében, hogy a barátom felépüljön és minden a régi legyen. Elhatároztam, hogy szebbé teszem ezt az unalmas fehér szobát, szóval lementem a kórház melletti boltba és vettem pár matricát, amit az ágy feletti csempékre tudok majd ragasztani, vettem még több lila tulipánt és egy fényképtartót. Kitaláltam, hogy kihívatom a háttérképemet, hogy ezt is a Jungkook melletti kis szekrényre tehessem. Két hatalmas szatyorral mentem vissza a szobába és neki is láttam a dekorálásnak. Nem nagyon érdekelt, hogy mit fognak ehhez szólni az ápolók vagy az orvosok, hiszen a helyen csak javítani lehetett.

- Remélem nem baj, hogy kicsit kidíszítettem a szobád - mondtam Jungkooknak, miután végeztem nagyjából mindennel. - Tudom, hogy nem szereted a csillogó dolgokat, de hidd el, hogy ez még neked is tetszene. - ültem le az ágy szélére és szinte reflexszerűen nyúltam a bal kezéért.

Gyengéden simogatni kezdtem a hüvelykujjammal, hátha történik valami, bár sajnos tisztában voltam vele, hogy nem fog. Kezét a számhoz emeltem és egy apró puszit nyomtam a kézfejére. Nyeltem egyet és másik kezemet is felhasználtam, hogy közre tudjam zárni a jéghideg kezét. Nem tehetek róla, de végigfolyt egy kósza könnycsepp az arcomon és meg sem állt egészen Jungkook kezéig.

- Utálok sírni - motyogtam, de ajkaimat továbbra is a jéghideg végtagon tartottam. - De, ha így látlak, egyszerűen nem bírom ki könnyek nélkül. Tudom, hogy utálsz így látni, nagyon sajnálom.

Fogalmam sincs, hogy meddig ülhettem így és szorongathattam Jungkook kezét, de jól esett. Jól esett, hogy érezhetem az illatát, hogy megpuszilhattam, viszont annyira elszomorított, hogy nem kaptam semmilyen választ a cselekedeteimre, pedig elmondása szerint, imádta, amikor gyengéden értem hozzá.

Hiányzik a hangod Jungkook! Kérlek minél hamarabb ébredj fel, mert szükségem van rád!