Vettem egy mély levegőt és lenyomtam a kilincset, az ajtó pedig apró nyikorgással nyílt ki. Orromat megcsapta Jungkook jellegzetes illata és már ettől homályosulni kezdett a látásom, pedig még nem is láttam őt. Még mindig nem tudtam, hogy jó ötlet e bemennem hozzá, de már nincs visszaút. Beléptem a kis helységbe és becsuktam magam után az ajtót, de nem mertem megfordulni. Nem mertem ránézni Jungkookra. Hallottam a folyamatos pittyogást, ami azt jelentette, hogy szíve dobog, de olyan volt, mintha egyre kevesebbszer hallottam volna. Ugye nem fog leállni többet a szíve?

Szégyelltem magam, hogy tegnap anélkül mentem haza, hogy bejöttem volna hozzá. Nem tehetek róla, de nem volt merszem bejönni hozzá. Este nyolckor muszáj volt hazamenjek, aludnom kellett volna, de én egész éjszaka csak a plafonomat bámultam. Agyam ezerrel kattogott, hogy vajon mit érezhet most Jungkook? Érez egyáltalán valamit? Vagy csak fekszik és a feketeség kivételével semmit sem érzékel maga körül? Ekkor határoztam el, hogy másnap bemegyek hozzá, hiszen nem hagyhatom egyedül. Nem érezheti magát egyedül, hiszen rajtam kívül senkije sincsen.

Így kerültem ide, Jungkook átmeneti szobájába. Összeszorítottam a fogaimat és összeszedtem az összes létező bátorságom, majd megfordultam, így már az ajtó bámulhatta a hátam. Nyeltem egy hatalmast és azonnal az ágyhoz rohantam, amin Jungkook feküdt és letérdeltem mellé a földre. Tekintetem akaratlanul is az arcára tévedt, amit lila és kék foltok leptek el, plusz volt egy hatalmas vágás az állán. Remegő kézzel nyúltam a vágáshoz és gyengéden simítottam végig rajta. Beharaptam az alsó ajkam, hogy valamennyire visszafogjam a kitörni készülő zokogásomat, de olyan nehéz volt. Ujjaimat végigvezettem az összes sebén, persze éppen hogy csak végighúztam az ujjbegyeimet rajtuk. Nem akartam semmilyen fájdalmat okozni neki, hiszen tudom, hogy így is iszonyat fájdalmakat kellett elviselnie a baleset közben, egészen addig, amíg el nem ájult. Bal kezemmel Jungkook kezéhez nyúltam, ami jéghideg volt. Olyan volt, mintha már nem is élne. Bőre hófehér volt, ajkai ki voltak száradva, haja pedig kócosan lógott az arcába.

- Istenem Jungkook - suttogtam neki, bár tisztában voltam azzal, hogy nem hall engem. - Miért nem tudsz vigyázni magadra? Én mondtam neked, hogy nagyobb baj is következhet a figyelmetlenségedből és nézd mi lett. - szorítottam meg gyengéden a kezét, majd szipogtam egyet.

Fejemet ráhajtottam a fehér ágyneműre és hagytam, hogy könnyeim ismét átvegyék felettem az irányítást. Kétségbeesett zokogásba törtem ki, miközben Jungkook ujjait szorongattam. Imádkoztam, hogy legalább egy apró életjelet adjon, de tudtam, hogy ennek az esélye eléggé alacsony, hiszen még csak tegnap műtötték. Az idő ismét csak egy szám volt, semmit sem érzékeltem belőle, ahogy abból sem, hogy ápolók járkáltak ki-be a szobából. Felemeltem a fejemet az ágyról és ismét Jungkook arcára pillantottam, ami olyan nyugodtságot tükrözött, hogy egy pillanatra én is megnyugodtam, vagyis megnyugodtam volna, ha nem realizálódik bennem, hogy egy átkozott kórházban vagyok és, hogy Jungkook balesetet szenvedett.

Tegnap beszéltünk utoljára egymással. Későn végzett a munkájával, ezért dobott egy üzenetet, hogy nem feltétlen kell, hogy megvárjam őt, mert még nem tudja, hogy a főnöke mikor engedi útjára. Kezembe vettem a telefonom és rányomtam az SMS ikonra, hogy elolvassam a Jungkooktól kapott utolsó üzeneteket.

22:47
Kook: Baba, nem tudom, hogy mikor érek haza, szóval ne várj rám.

22:48
Én: Oks. Vigyázz magadra ❤

22:50
Kook: De Minsung azt mondta, hogy ha ma tovább bent maradok, akkor holnap nem kell bejönnöm. Szóval miénk lesz az egész nap!

22:50
Én: Akkor bele fér ez a pár óra! Várlak, aztán halkan gyere, mert ha felkeltesz, megeszlek!

22:51
Kook: Igyekszem Chim ❤ Jó éjt szép álmokat!

22:51
Én: Neked pedig jó munkát! Puszi ❤

22:51
Kook: Puszi 😚

Ennyi. Ez volt az utolsó beszélgetésünk, mielőtt megtörtént volna a baleset. Megtöröltem szemeimet és mielőtt még lezártam volna a telefont, elidőztem a háttérképemen.

Emlékszem, hogy ez a kép akkor készült, amikor először aludtam Jungkooknál. Persze, ennek már több mint másfél éve, de olyan felejthetetlen emlékek kötnek ahhoz az estéhez, hogy eszembe sem jutott lecserélni ezt a képet. Tökéletes, ahogy van. Kijelzőmön végigsimítottam Jungkook arcán, ami olyan hibátlan volt, hegek és horzsolások nélkül, de talán sosem lesz újra ilyen. Talán annak a nyamvadt vágásnak az állánál, maradandó helye lesz és örökké ott fog díszelegni.

Jobbnak láttam, ha lezárom a telefonomat és felkelek a földről. Már öt órája ücsörögtem egy helyben, hol beszéltem Jungkookhoz, hol szótlanul bámultam őt, hol pedig zokogtam és könyörögtem, hogy ébredjen fel, de semmi sem történt. Olyan volt, mintha körülöttem megállt volna az idő és csak én mozoghattam volna tovább, rajtam kívül senki sem. Egy fekete hajú ápoló jött be a szobába, majd kezébe vett egy számomra ismeretlen kütyüt és Jungkook mellkasára tette. Nem értettem, hogy mit csinál, de rutinos mozdulattokkal végezte dolgát, szóval némán figyeltem, ahogy jegyzetel egy apró papírra. Nem mertem semmit kérdezni, hiszen szerintem alapból kettyósnak tart, amiért a földön ülök, fogom Jungkook kezét és nehezen veszem a levegőt, plusz a szemeim olyan szinten feldagadtak a sok sírástól, hogy úgy nézhettem ki, mint valami vérbeli drogos.

- Három óra múlva vége a látogatási időnek - mondta a fiatal lány, még mielőtt kilépett volna a teremből.

Bólintottam egyet, hiszen ezzel már tegnap óta tisztában voltam. Minden egyes itt dolgozó elmondja, akárhányszor meglát, hogy nyolckor haza kell menjek. Elsőre is felfogtam már, szóval nem kell hülyének nézni azért, mert az egész napomat itt töltöm a barátommal, a padlón ülve. Ismét magamra maradtam, szóval megkönnyebbültem, hogy síri csend lett ismét a szobában. Felkeltem a földről és elengedtem Jungkook most már meleg ujjait, hogy kicsit kinyújtóztathassam elgémberedett izmaimat. Egész nap melegítettem Jungkook ujjait, szóval elértem vele azt, amit akartam: Már nem volt jéghideg a bal keze.

Nem kérdés, hogy holnap is visszajövök hozzá, sőt az sem, hogy minden napomat képes vagyok itt eltölteni, egészen addig, amíg magához nem tér. A főnökömnek elmeséltem mindent, szerencsére megértő volt és azt mondta, hogy addig nem kell bemenjek dolgozni, amíg minden rendben nem lesz. Remélem nem hónapokról van szó, mert már ettől a két naptól teljesen kikészültem. Hasam korgott egy hatalmasat, de akárhányszor valami ételre gondolok, elkap a hányinger és már el is vetem az evés ötletét. Ez most sem történt másképp. Visszaültem a helyemre és ismét Jungkook kezét kezdtem szorongatni, egészen addig, amíg be nem jött egy ápoló és közölte velem, hogy nyolc óra van. Sóhajtottam egyet, majd bólintottam, hogy már itt sem vagyok. Megvártam, amíg elhagyja a szobát, én pedig egy utolsó pillantást vettem az ágyon fekvőre.

Holnap találkozunk Jungkook! Kérlek minél hamarabb ébredj fel, mert szükségem van rád!