November.

Számomra a legrosszabb hónapja az évnek.

A Mindszentek mindig felhozzák az elnyomott emlékeket, a fájdalmat, a gyászt.

Ezek pedig sok keserves éjszakát eredményeznek nekem.

Most is visszatérnek a rémálmok. Nem egy éjszaka sikítva, csurom vizesen, s zokogva ébredek fel.

Főleg akkor durvul el a helyzet, mikor egyedül alszom el, mert a fiúk épp éjszakába nyúlóan dolgoznak.

Ilyenkor nincs mellettem Seonghwa.

Mert különös módon a karjaiban, amikor mellettem alszik, elkerülnek a kísértetek.

De sajnos nem tud ott lenni mellettem állandóan.

Ilyenkor viszont nem sokat alszom, mert rettegek már a gondolatától is. Húzom amíg csak tudom, próbálok mindig valamit kitalálni, csak hogy kijátszam az időt.

De kezdek kimerülni.

Ma este se jönnek haza, csak valamikor az éjjel. Turnéra készülnek, úgyhogy most szinte a stúdióban élnek.

Elvégzem az esti rutinom, lassan komótosan, hogy halogathassam a lefekvést. 

Bekuckózok egy vastag pléd és némi forró csoki társaságában a nappaliba, és elkezdek nézni valami könnyed koreai dráma sorozatot.

Azonban a szemeim nem bírják sokáig, s az ötödik részbe belealszom.

Hideg, nedves idő van. A suliból megyünk hazafelé. Eljöttek értem, hogy ebben a nyirkos estében ne kelljen buszoznom. Az autó hifijéből szól a zene, együtt énekelünk. Anya csilingelő hangja mellé néha apa basszusa dörmögött bele. Jó a hangulat, s én nevetve figyelem, ahogy elöl bohóckodtak.
November vége lévén már korán sötétedik s az út is nedves. De apa magabiztosan fogja a kormányt, körültekintően, óvatosan vezet.
Amikor vége a dalnak, anya nyom egy puszit apa arcára, ő pedig egy simogatással viszonozza azt, miközben a tekintete az utat pásztázza, hisz ebben a félhomályban nagyon kell figyelni, mondja, mert pl. bármikor kiléphet elé egy szarvas, vagy más állat az útra, amire neki reagálni kell. Mindig is felelősségteljesen vezetett.
Arra viszont egyikünk sem számított akkor, hogy a szembejövő kocsisorból egyszer csak kivág egy autó és 120-al előzni kezd, úgy hogy nem tudja azt befejezni. A reflektor elvakított, s a következő pillanatban már belénk is csapódott. A két kocsi hullámpapírszerűen összegyűrődött. Anya és apa rögtön meghaltak. Esélyük sem volt. Sikítva próbáltam felkelteni őket, de többé már nem válaszoltak. Itt hagytak örökre...

Egy erős rázásra, s párom ijedt hangjára eszmélek fel az álomból.

- Lana! Jagi ébredj fel! - ráz meg kicsit erősebben, mire kinyitom a szemeim s aggódó tekintetével találom szemben magam.

A nappaliban voltam. Körülvett a banda, s mind ijedten figyeltek.

- Lana drágám, mi a baj? Arra értünk haza, hogy itt fekszel, és felsikítva zokogsz álmodban. Fáj valahol? Menjünk a kórházba? - faggat aggódva.

Egyelőre nem tudok megszólalni. Még nagyon sokkhatás alatt vagyok.

Zokogva  borulok Seonghwa nyakába, bújok ölelésébe.

Eddig még sosem álmodtam végig az egészet, csak magát a becsapódást. Nem is emlékeztem, hogy mi történt előtte. Elnyomtam magamban, mert túlságosan fájt, s magamat hibáztattam, hisz miattam voltunk úton.

Közben a többiek is körénk gyűlnek, s egy nagy meleg ölelésbe vonnak minket. Furcsamód, ez a nagykupac szeretet képes megnyugtatni zaklatott lelkemet.

Egyre halkabban szipogok, elcsendesedem, végül csak halkan pihegek.

A fiúk szép lassan lefejtődnek rólunk. De nem mennek messzire. A kanapéra telepedve figyelnek.

- Elmondod? - kérdezi halkan Seonghwa.

Bólintok, s elkezdem összeszedni a gondolataimat.

- Novemberben van a szüleim halálának az évfordulója - kezdek bele a sírástól rekedten.

Yeo hoz egy pohár vizet. Hálásan mosolygok rá.

- Ez a hónap nagyon nehéz számomra - folytatom - Visszatértek a rémálmok. Így már egy ideje inkább nem is aludtam.

- Szólhattál volna! - int meg Hong.

- Nem akartalak titeket még ezzel is terhelni, van elég dolgotok mostanában! - felelem csendesen.

- Ez nem lehet kifogás! - mondja a kapitány nyugodt hangon - Mindig a család az első. De erről majd később beszélünk! Folytasd kérlek!

- Egyszerűen féltem elaludni. De ma már valószínűleg feladta a szervezetem, mert bealudtam a tv előtt. S persze megint rögtön jöttek az álmok. De most más volt. Nem úgy kezdődött, mint általában, hogy jön a másik autó velünk szemben. Most láttam az egészet az elejétől... - s elmesélem nekik, mi is történt akkor este. Közben újra folyni kezdenek a könnyeim.

- Miattam ültek autóba. Nem akarták, hogy buszozzak abban az időben. Ha nem jöttek volna el értem, valószínűleg még ma is élnének - zokogok fel.

- Ez nem a te hibád! - emeli fel az állam alá nyúlva a fejem Hwa - Ne okold magad Jagi! A szüleid sem szeretnék, hogy emészd magad. Nem lennének boldogok, ha tudnák, hogy szinte belebetegszel a gyászba.

- Ez egy hatalmas trauma. Amit ráadásul eddig elnyomtál magadban! - szúrja közbe Hong - Azért álmodban jönnek elő az emlékek, mert akkor nem tudod kontrollálni a gondolataidat. Most valószínűleg a kimerültség miatt tudtad végig álmodni az egészet.

- De mostmár ideje elengedned őket! Itt vagyunk, segítünk neked! - ölel meg újra San, de szorosan a sarkában jönnek a többiek is - Ideje, hogy a szüleiddel kapcsolatban csak a szépre emlékezz!

A fájdalmat egyszer csak felváltja a szeretet melegsége, amit sugároznak magukból felém.

Megnyugszom.

Közben eszembe jut a szüleim boldog arca. Az, amikor énekeltek, mikor anya megpuszilta apát.

Boldogok voltak.

A sok évnyi súly lekerül a lelkemről, de a testem elfáradt. A kupac közepén, megkönnyebbülve, szép csendben elalszom.