Lana

"Nem megmondtam, hogy legyen rend mire hazajövök! Haszontalan, semmirekellő vagy! Nem vagy jó semmire! Bár haltál volna meg te is abban a balesetben! Most nem lógnál a nyakamon! - hallom tisztán nagybátyám dühös hangját. S érzem az ütés fájdalmát ahogy lesújt a keze rám. Minden szava egy késszúrás sérült lelkembe, s tudom, hogy igaza van, nekem sem kellene élnem, anyáék miattam haltak meg. Felzokogok... "

"Lana!.... Lana, mi a baj?"

Tör be az emlékeimbe egy lágy hang. Ez nem a nagybátyám hangja. Nem is magyarul beszél, de megnyugtató hallani...

"Lana, ébredj, kelj fel! "

Kinyitom a szemem, és ekkor jövök rá, hogy újra rémálmom volt. Sokszor keserítették már meg az éjszakáimat.

Ráadásul most tényleg zokogtam, s ezzel keltettem fel a szobatársamat is, aki most aggódva hajolt fölém.

- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni - szipogom.

- Ne butáskodj - simogatja meg a fejemet - Meséld el, mi történt! Miért sírsz álmodban?

- Nincs semmi, csak egy rossz álom! - hárítom el kapásból, de nem úszom meg ilyen könnyen.

- Lana, megegyeztünk, hogy nem hazudsz, és nem titkolózol. Azt mondtad, bízol bennem. Kérlek mond el, mi történt! - mondja halk, de határozott hangon.

A szemeiben őszinte aggodalom ül, keze folyamatosan simogat, s kellemes mély hangján beszél hozzám. Talán ezek megnyugtató hatása miatt nyílok meg neki.

- Tudod, a nagybátyám sokat terrorizált. Szavakkal, és volt, hogy tettekkel is. Ha ivott, akkor előfordult, az is, hogy nagyon durva volt. Ezért zártam az ajtómat. De leginkább szavakkal bántott. Ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt: a szüleim halálával. Értéktelennek, rossznak éreztem magam. Éreztette velem minden egyes nap, hogy nem érdemlem meg, hogy éljek. Neki is az lett volna a jobb.

Itt már újra sírok.

- Biztos vagyok benne, hogy nem volt igaza a bácsikádnak. Felejtsd el, amiket mondott neked! - húz magához vígasztalólag Hwa - biztos vagyok benne, hogy egy nagyon értékes ember vagy, és ha megkapod az esélyt ki fogsz virágozni!

- Ez nagyon szépen hangzik - szipogom - Bárcsak igaz lenne!

- Teszek róla, hogy így legyen! Megmutatom neked, hogy mennyire érdemes élni, hogy milyen érzés az, mikor szeretnek, mikor megtapasztalod, hogy milyen a siker, mikor rájössz, miben vagy jó! Megmutatjuk neked, milyen a barátság, sőt, milyen egy család. Csak adj egy esélyt nekünk, adj egy esélyt magadnak! Még annyi mindent meg kell tapasztalnod! Ne add fel, jó?

Biztatóan rám mosolyog, s nyom egy puszit a homlokomra.

- Ha készen állsz rá, szívesen meghallgatom azt is, mi történt veled és a szüleiddel azon a napon. Egyszer muszáj lesz valakivel megbeszélned.

- Nem emlékszem... - sóhajtok fel - nem merek visszaemlékezni. Félek. Mi van, ha tényleg én vagyok a hibás?

- Nem kell most rögtön! Egyszer készen állsz majd rá. Biztos vagyok benne, hogy nem a te hibád volt. Csak egy sajnálatos, értelmetlen baleset. Ne aggódj, itt vagyunk melletted! Próbálj meg aludni. Ne félj, itt biztonságban vagy!

Majd odahúz magához, átölel s suttogva beszélni kezd hozzám, míg újra el nem alszom.

Újra álmodom, de ez most más:

" Az autónkban ülök, hátul. Apa vezet, anya pedig mellette ül az anyósülésen. Egyszercsak hatalmas fénycsóva világítja be szemből a kocsi belsejét, utána jön egy nagy csattanás, és... "

Megint felébredek, egész testemben remegek, s mivel Seonghwa még mindig engem ölel, újfent felébresztem.

Szorosabban ölel magához, s úgy súgja nekem:

- Itt vagyok, nem vagy egyedül! Nyugodj meg! Cssssssss....

Odafordít magához, belebújok a vállába, s csendesen sírni kezdek. Csak ölel, simogat, s hagyja, hogy kiengedjem a fájdalmamat.

- Megnyugodtál? - kérdezi, mikor végre elapadnak a könnyeim - Jobb már?

Csak bólintok, megszólalni még nem tudok.

- Megint egy rémálom? Sokszor előfordul?

Kétszer intek igent.

- Lehet, hogy segítene, ha beszélnél róla, mit gondolsz?

Lehunyom a szemem, s próbálom összeszedni a gondolataim. Sajnos megint csak részletek vannak meg.

- A szüleimről álmodtam - kezdek bele halkan, még a sírástól rekedt hangon - a kocsiban vagyunk, de nem emlékszem mindenre, s mindig félbeszakad ott, mikor belénk jön a másik autó.

- Ezek szerint nem ez az első alkalom, hogy álmodsz róluk?

- Nem. Az elmúlt évben sokszor előjött, mikor valahogy szóbakerültek.  De nincs meg a teljes emlék, csak ez az egy részlet ismétlődik meg újra és újra, mint egy elakadt lemez.

- Te pedig nem tudtad ezt senkivel sem megbeszélni? Nem volt senki, aki meghallgatna?

- Senki. Ezért adtam fel. Már túl sok volt nekem...

- De mostmár itt vagyunk neked - simít végig a karomon - Meghallgatunk, ha készen állsz rá, hogy megnyílj nekünk.

- Köszönöm! Bár még mindig nem értem, hogy miért akartok segíteni nekem. Én csak egy szerencsétlen, átlagos magyar lány vagyok, nincs bennem semmi különleges. Ti, akik olyan csodásak vagytok, híresek, idolok, jóképűek! Miért foglalkoztok egy olyan szürke kisegérrel, mint én? Ráadásul csak a baj van velem! Ne érts félre, nem mintha nem lennék hálás! Csak szerintem mindannyiótoknak könnyebb lenne, ha nem lennék itt, hisz csak felforgatom a megszokott életeteket.

Egy pillanatra megfeszül míg beszélek, a simogatást is abbahagyja. De aztán ellazul, s keze újra bejárja a hátamat, miközben továbbra is magához ölel.

- Tudod, a megszokott néha nagyon unalmas tud lenni. Hoztál egy kis változatosságot az életünkbe. Nem zavarsz minket. Amúgy pedig mi is emberek vagyunk, nekünk is vannak érzéseink. Nem vállaltuk volna be ezt akárkiért, nehogy azt hidd! De téged már akkor kedveltünk, mikor még személyesen nem is ismertünk. Mindennap izgatottan kerestük a hozzászólásaidat, posztjaidat. Mert annyira másképp viszonyultál hozzánk, hogy az üdítő volt. Pontosan az, hogy láttad az idol mögött az embert is bennünk, s megvédtél minket, pedig személyesen nem is ismertél, ez tett téged nagyon szerethetővé. Te lettél az Angyalunk. Ez is lett a beceneved. Angyal. A sorsot nem mindig tudjuk irányítani. Van sajnos, hogy sodródnunk kell vele. De, hogy az adott lehetőséget megragadjuk, vagy elszalasszuk, az rajtunk múlik. Én úgy gondolom, hogy kaptál egy új esélyt az élettől. Ha megfogadsz egy tanácsot az idősebbtől, akkor ragadd meg - s bár nem látom érzem a hangján, hogy mosolyog.

- Amúgy meg, nem tudom milyen vak emberek élnek nálatok, - folytatja - de az biztos, hogy gyönyörű nő vagy, nem pedig egy szürke kisegér! Nem csak kívül, hanem belül is. S bár még lehet nem hiszed el, de erős is vagy, okos, és jószívű. Értékes vagy. Ne alacsonyítsd le magad! Miénk a megtiszteltetés, hogy itt vagy velünk.

Tátott szájjal hallgatom, ahogy beszél rólam, s a végére már lángol az arcom, a sok dícsérettől.

Ekkor nagyot ásít, s rájövök, hogy miattam szinte semmit nem aludt az éjjel, és lassan pirkad.

- Ne haragudj, biztos fáradt vagy én pedig, nem hagytalak pihenni. Aludj csak, majd lefekszem a földre, hogy ne zavarjalak.

- Ne menj el, nem zavarsz, majd reggel tovább alszunk, nincs délelőtt programunk, csak délutánra kell bemennünk az ügynökséghez. Maradj és aludjunk. Talán neked sem lesz újabb rémálmod. Engem pedig megnyugtat a tudat, hogy itt vagy, s nem eshet bajod.

- Rendben! - törődöm bele - Akkor jó éjszakát!

- 잘자! (Jalja) Szép álmokat! - mondja még álmosan, s lassan mindketten elalszunk.

Hála az égnek, a továbbiakban elkerülnek az újabb álmok, s nyugodtan tudunk aludni.