Egy padon ülve élvezem a júniusi napsütést.
Ma lett vége a szóbeli vizsgáknak.

Leérettségiztem.

Ami valóságos csoda, tekintve az elmúlt évemet.

Ugyanis egy balesetben elvesztettem a szüleimet.
Nagybátyám lett a gyámom. De inkább mentem volna az utcára...
A pénzem elrakja, mondván, ő nála senki nem lesz ingyen-élő.
Így se az árvaságinak, se a családi pótléknak egy fillérjét sem látom.

Ha szükségem van valamire, azért meg kell dolgoznom.

Az egyik nagyobb bevásárlóközpontban vagyok árufeltöltő.

Barátaim nincsenek, a tanulás és a munka mellett nem nagyon marad időm a társasági életre.

Az egyetlen örömforrásom az életben egy ATEEZ nevű nyolc fős koreai fiú együttes.

Hallgatom őket tanulás közben, munka közben, útközben, evés, fürdés és alvás közben. Szóval úgy általában mindig. Segítenek, hogy a felszínen tudjak maradni. Ahogy elnézem őket, sokszor derítenek jobb kedvre, így lökdösöm át magam a mindennapokon.

De sajnos, eljött az a pont mikor már semmi sem segített...

Mikor hazaérek, a nagybátyám behív a nappaliba.

- Lana, a hónap végéig ki kell költöznöd innen - vág rögtön a közepébe - az érettségi után már nem kapok utánad semmit, így nem maradhatsz itt.
- De hát addig már csak egy hét van!
- Akkor igyekezz, találj egy helyet, ahova mehetsz. Többé nem vagy az én felelősségem. Egy hét múlva nem akarlak itt meglátni. Most pedig menj a szobádba, kezdj lakást keresni, vagy menj a híd alá, nem érdekel.

Az estémet albérlet kereséssel töltöm, de nem igazán találok olyat, amit megengedhetek magamnak.

Álomba sírom magam.

Mondanom sem kell, hogy reggel nem a legfényesebben kelek fel.

A szemeim bedagadtak, a torkom kapar, a fejem hasogat az esti sírás miatt.
Ránézek az órára és látom, hogy igencsak késésben vagyok.

-A francba.... - ugrok ki az ágyból, magamra kapom az egyenruhám, és rohanok a villamoshoz.

Jó félórás késéssel sikerül beérnem, s látom, hogy a főnököm nem boldog. Int, hogy menjek be az irodába.

- Lana, elkéstél, nem is kicsit... - kezd bele indulatosan.

- Igen uram, nagyon sajnálom.

- Ezt nem tudom tolerálni, nálunk nagyon fontos a pontosság, a megbízhatóság. Nincs szükségünk olyan emberekre, akik nem tisztelik a munkánkat, és nem tartják be a szabályokat.

- De hát most fordult elő először...

- ...és utoljára. Legalábbis itt nálunk. Ki vagy rúgva! Szedd össze a cuccod, add le a belépőkártyádat! A fizetésed majd elküldjük.

- De uram, nem kaphatnék csak még egy esélyt, kérem!

- Nem, nincs szükség megbízhatatlan emberekre!

Sírva hagyom el az irodát, bemegyek az öltözőbe, kipakolom a szekrényemet. Majd leadom a kulcskártyát a portán.

Most mit csináljak? Már se munkám, se otthonom. Nem kellek senkinek. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem is lennék. Fel se tűnne senkinek.

Van még egy hetem, aztán elmegyek ebből a világból...

Ekkor csippan a mobilom, az UNIVERSE alkalmazástól jött értesítés.

"Hűséges követőnkként egy ingyenes üzenetküldést nyertél. Üzenj valamit a biasodnak! "

Legalább valami jó is történik velem, így legalább valakitől el tudok búcsúzni, és nem nyom nélkül hagyom el ezt a nyomorult világot.

Megnyitom az alkalmazást, rákattintok a nevére, és írni kezdek.

" 안녕하세요! 저는 라나 입니다. (Hello. Lana vagyok.) - írok neki koreaiul. Ezt is megtanultam a négy év angol mellett - Magyarországon élek. 18 éves vagyok. Ti voltatok a menedékem ebben az életben, de sajnos nagyon messze vagytok. Nem sok esély van rá, hogy valaha is személyesen találkozzam veletek. Főleg most, hogy már csak egy hetet élek ezen a Földön. Ugyanis kitolt velem az élet, nincs már, ami vissza tartson. Nincs családom, nincs barátom, nincs munkám, és egy hét múlva már otthonom sem lesz. Úgyhogy úgy döntöttem, feladom. Kedves Seonghwa, ha elolvasod ezt az üzenetet, bár ebben se vagyok biztos, legalább te emlékezz arra, hogy volt egy magyar lány, aki nagyon szeretett titeket, főleg téged. Az utolsó hetemet veletek töltöm majd, a dalaitokkal, a videóitokkal, a képeitekkel. Ti vagytok a "családom". Kár, hogy soha nem fogunk találkozni.
Vigyázzatok magatokra, az ATINY-nek szüksége van rátok, sokunknak csak ti vagytok. Ég veletek! 안녕! 라나"

Vacillálok, elküldjem -e? De ahogy szórakozom a képernyővel, véletlenül rányomok a küldés gombra. Mindegy, valószínűleg úgysem olvassa el senki. Nekem meg már úgyis mindegy.

Még egy darabig nézegetem a srácokat különböző platformokon, hallgatom a dalaikat, majd bele is alszom.

Másnap arra ébredek, hogy valaki erőteljesen ráz a vállamnál fogva.

- Lana ébredj, kérlek kelj fel! Lana, kelj fel! - kiabálja a fülembe.

Nagy nehezen kinyitom a szemem, majd újra becsukom, mert nem hiszem el, amit látok.

Ááá, biztos csak álmodom, mert ez lehetetlen. Majd mégis kinyitom a szemem, és még mindig ott van.

Aki épp kelteget, az ultimate biasom, Seonghwa.

- Hála Istennek, már azt hittem elkéstem! - sóhajt egy nagyot.

- Ne haragudj, de te hogy kerülsz ide? - nézek rá zavartan - Mármint, nem mintha nem örülnék neked, meg minden, de neked most nem a Föld túl felén kellene lenned? Erre itt vagy a szobámban. Ahh, biztos még mindig álmodom.

- Nem álmodsz, tényleg itt vagyok - néz rám mosolyogva - Hála az égnek, pont Budapesten volt dolgunk. Bár így is egy éjszakámba telt, hogy kinyomoztassam, hol talállak meg. Féltem hogy későn érkezem.

- Későn? Mihez? - nézek rá értetlenül.

- A tegnapi üzenetedre gondolok. Nagyon megijesztettél! Főleg, mikor nem nyitott senki sem ajtót. Azt megcsináltatom majd, ne haragudj! Muszáj volt betörnöm. Meg ezt is - mutat a szilánkosra tört szobaajtómra, amit a nagybátyám miatt mindig zárok, mert amikor iszik, akkor nagyon kiszámíthatatlan, erőszakos tud lenni.

- De miért jöttél? Hisz én egy senki vagyok, nem számítok senkinek. Már úgyis mindegy, ez mind nem fontos, mert elmegyek - mutatok az ajtóra.

- Nekem fontos vagy! Nem adhatod fel! Tudod, már régóta figyellek. Mármint a neten. Nem kukkolok - teszi fel a kezét zavartan - Mindig ott vagy az elsők között, akik követnek, kommentelnek, like-olnak. Lenyűgözően szép vagy, és kedves, sose voltál követelőző, tolakodó. Mindig emberszámba vettél minket. Tudom, hányszor védtél meg minket a kommentek alatt. De sosem gondoltam volna, hogy ez a kedves, érzékeny lány el akarja dobni az életét!

Tátott szájjal hallgatom. Seonghwa figyelt engem? Észre sem veszem, hogy sírok. Odajön, és megölel. Simogatja a hátam, ahogy próbál megnyugtatni.

- Cssss, nincs semmi baj! Mit szólnál hozzá, ha elmennénk enni, és közben elmesélnéd, miért keseredtél el annyira, hogy el akarod dobni az életed?

Csak bólintok. Annyira zavarban vagyok, hogy megölelt a biasom.

- Akkor öltözz fel! Addig elfordulok. Nyugi nem lesek! - kacsint rám azzal a gyönyörű mosolyával, amit annyira imádok.

Én persze kicsit sem vagyok zavarban, és nem hasonlítok egy érett paradicsomra, á nem...

Gyors kikapok egy farmer sortot, meg egy spagetti-pántos toppot, némi fehérneműt, és próbálok a szekrényajtóm takarásában felöltözni.

- Kész vagyok.

- Akkor mehetünk?

Bele bújok a szandálomba, és elindulunk.