Tartottam tőle, hogy a történtek felerősítik a rémálmaimat. De meglepő módon Seonghwa karjaiban úgy aludtam, mint a tej.

Reggel kipihenten ébredek, nem fáj a fejem, nem érzem rosszul magam.

Mintha mi sem történt volna.

Mocorgásomra felkel a párom is, s aggódva vizsgál.

- Mi a baj Jagi, rosszul vagy? Hozzak egy tálat?

- Nem kell, köszi. Jól vagyok. Csak felébredtem.

- Fejed?

- Nem fáj, nem is érzem az ütés helyét. Tényleg ne aggódj! - megnyugtatásképp nyomok egy csókot a szájára.

De valamit nem jól csinálhattam, vagy lehet hogy ennyire rossz a lehelletem reggel, mert szemei elkerekednek. Ijedten húzódok el.

- Bocsánat! - súgom halkan, fejem pedig lángol a szégyentől, s próbálok az ágy legszéléig kihúzódni, de utánap kap, s visszahúz magához.

- Nincs semmi baj Lana, csak meglepődtem. Ez volt az első alkalom, hogy te kezdeményeztél! - mosolyog rám szelíden, majd ő is ad egy csókot. Természetesen az arcom színén ez továbbra sem segít, de most más okokból akar felgyulladni.

Jön a reggeli vizit. Az orvos alaposan kifaggat, hogy érzem magam, fáj e valahol. Megvizsgál, ellenőrzi a sebemet.

- Nos úgy gondolom, mi itt már nem tudunk többet tenni önért kisasszony, már csak pihennie kell, s a fején a varratoknak begyógyulni. Varratszedésre s kontrollra jöjjön vissza egy hét múlva. Kitöltöm a zárójelentést, ebéd után a recepción átvehetik. Ezennel nyugodt szívvel a párja gondjaira bízom, úgy se lehetett egy pillanatra sem elmozdítani maga mellől! - kacsint rá az öreg Seonghwára.

- Köszönöm a gondoskodását - hajolok meg illedelmesen.

- Nagyon szívesen drágám! De mostanában nem szeretném újra itt látni, ha egy mód van rá! Vigyázzanak magukra! - biccent egyet felénk, majd távozik.

- Szólok Hongnak, hogy mikor mehetünk. Meg szerzek valami normális reggelit a büféből, mert azzal amit itt adnak nem mész sokra. Addig feküdj vissza, pihenj! Sietek vissza!

Mit tehetek, visszadőlök a párnámra, s bámulom a mennyezeztet. De hamar megunom, így felkelek inkább, megmosakszom, a fésülködést a seb miatt most passzolom, csak az ujjaimmal igazgatom meg kicsit a hajam, hogy mégse úgy nézzek ki, mint egy madárijesztő.

Fel is akarok öltözni, de csalódnom kell. A ruháim használhatatlanok lettek. Koszosak, büdösek. Ez pedig újra felidézi bennem, hogy is kerültem ide. Csalódottan roskadok össze a szoba közepén. Számat elönti egy keserű íz, szememet marják könnyek. Hogy lehetek én ennyire szerencsétlen?!

Ekkor ér vissza Hwa a kezében a reggelivel, amit azon nyomban el is hajít, mikor meglát engem a földön gubbasztani.

Könnyes szemeimet látva aggódva guggol le elém.

- Lana! Édesem, mi történt? Mi a baj, fáj valahol, szóljak az orvosnak? Lehet, mégse kellene még hazamenned!

- Nem, nincs semmi, csak eszembe jutott az az este... Meg a többi szerencsétlenség, ami rámzúdult az elmúlt években. Nem bírom... Nem tudok így élni... Veled is mit teszek? Csak bajt okozok, aggodalmat, itt szenvedsz velem, mikor biztos vagyok benne, hogy lenne jobb dolgod is.

- Nem igaz Jagi, nálad most nincs nekem fontosabb! Egyébként is, te semmiről sem tehetsz. És azért aggódok érted, mert szeretlek, te kis buta! Nekem ez nem "szenvedés", eszembe se jutna most máshol lenni, csak is melletted. Úgyhogy verd ki ezeket a butaságokat a fejedből, mert nem megyek sehova, és téged sem engedlek el!

- Egyáltalán nem értem, hogy tudsz pont engem szeretni, annyi nálam jobb jelölt lenne!

- Nekem csak te kellesz. Gyönyörű vagy, okos, kedves, jószívű! - ölel magához.

Erre újra könnybe lábad a szemem. Igaz is a sok rossz mellett kaptam jót is, hisz új családom lett, barátaim, és szerelmem.

- Köszönöm! - suttogom a fülébe - És én is szeretlek!

Még pár percig ott ülünk, csak egymást ölelve.

- Gyere egyél, aztán lassan öltözhetsz is. A többiek dél körül lesznek itt.

- Nem fog menni! Pont ezen borultam ki.

- Miért, mi a baj?

- Tönkre mentek a ruháim...

- Ez kiment a fejemből! - csap a homlokára - Szólok gyorsan, hogy hozzanak neked ruhát is.

Végül olyan fél egy körül esnek be - szinte szó szerint - a szobába.

Megölelgetnek, s egymás szavába vágva magyarázzák, mennyire aggódtak, mennyire hiányoztam nekik, milyen üres a ház nélkülem, amit nem igazán értek, hisz heten otthon voltak, de nem tudok rákérdezni, mert nem jutok szóhoz. Hangosan mesélik, mi minden történt otthon ebben a két napban, míg én idebent múlattam az időt. A végére azért rendesen zsongani kezd a fejem.

Hongjoong valószínűleg leveszi az arckifejezésemből, hogy ez így most egy kicsit sok nekem, mert egy határozott utasítással kiparancsolja a nyüzsgő bandát a szobából, majd miután párom kezébe nyomja a ruhásszatyrot, utánuk megy, mondván, még képesek valami hülyeséget csinálni.

Seonghwa elkezdi kipakolni a ruhákat a szatyorból.

De egyik sem tűnik ismerősnek.

Azt viszont látom, mind márkás, drága darab.

- Ezek nem az én ruháim! - fogom meg óvatosan az egyiket.

- San mondta, hogy már elindultak, mikor szóltam, így csak beugrottak az egyik plázába gyorsan. Hoztak mindent, ami kell?

Átnézem, mik is vannak előttem pontosan: egy farmer rövidnadrág, egy ujjatlan top, egy kockás ing fölé, és igen, ott figyel egy csinos fehérnemű szett is. A fejem lángra kap, mikor eszembe jut, hogy ezt a fiúk vették, s pontosan tudni fogják mi van rajtam.

- Hmm, csinos darab - tűnik fel Hwanak is a melltartó, s a kis anyag darab, ami elvileg bugyiként funkcionál.

Gyorsan összeszedem a cuccokat, s elvonulok a fürdőszobába.

- Kell segítség Jagiya? - kopogtat be kis idő múlva Seonghwa.

Addig eljutottam, hogy alulról átöltöztem. De itt elakadtam. Ugyanis mindenegyes alkalommal húzódik a fejemen a varrat, mikor a karom megemelem. Bele kell törődnöm, hogy bizony vagy beengedem a párom segíteni, vagy itt ragadok a fürdőben.
Nagy levegőt veszek, s kiszólok:

- Igen, szükségem van egy kis segítségre. Be tudnál jönni?

Belép s behúzza maga után az ajtót.

- Miben segíthetek?

- Felülről nem megy. Amikor felemelem a karom, feszül a heg.

- Lássuk. Leveszem a pizsamafelsőd rendben? Húzd ki a kezeidet, én pedig óvatosan áthúzom a fejeden.

Úgy teszek, ahogy kéri, így gyorsan megszabadulunk a felsőtől. Karjaim magam elé kapva próbálom takarni magam, de már tartja is a melltartót hogy bújjak bele, majd mikor elől sikeresen beleigazítom halmaimat, hátam mögé lépve bekapcsolja azt.

- Jó lesz így, nem szoros?

- Tökéletes, köszönöm.

- Akkor jöhet a top. Tartsd előre a kezed, ahogy a melltartót húztuk. Beledugjuk a karjaid, utána áthúzom a fejeden.

Ez is sikeresen felkerül rám. Ezek után az ing már gyerekjáték.

A szobába visszatérve Seonghwa leültet az ágyra, majd a táskából előkerül egy pár zokni meg egy edzőcipő, s ezeket ráhúzza a lábamra.

- Mehetünk haza Jagi? - nyújtja felém a kezét.

Finoman bólintok, amit rögtön meg is bánok, de azért a kezem az övébe csúsztatom, s sikerül kinyögnöm:

- Menjünk haza!

A srácok a leselkedőket elkerülve, már a hátsó mentősbejáratnál álló kisbuszban várnak minket. De azért volt annyi eszük, hogy ne az ajtóba álljanak meg, s így nem tartják fel a mentősöket.

Egy jó félóra alatt sikerül átverekedni magunkat a városi forgalmon.

Jó végre itthon lenni!