Ma megyünk a kórházba kontrollra. A sebem szépen begyógyult. Az orvos elcsippenti a varrat végét, ami kicsit kellemetlen, de már nem fáj annyira.

- Egyébként, hogy érzi magát? - érdeklődik a doki, míg befejezi a vizsgálódást.

- Jól vagyok, talán kicsit túlságosan is kipihent! - nézek rá a barátomra egy kis nehezteléssel a szememben.

A doki azt mondta, pihennem kell.

A banda pedig ezt szó szerint vette.

Nem csinálhattam semmit. Fekhettem a szobában az ágyban, vagy a nappaliban a kanapén. Olvashattam, tévézhettem. Ágyba kaptam a reggelit, ebédet, vacsorát. Ha fel akartam kellni, hogy igyak egy pohár vizet, valamelyik már hozta is. Ha szipogtam, már szaladtak a zsebkendőért, csak maradjak nyugton. És így tovább...

Eleinte ezzel nem is volt problémám, mert tényleg gyengén voltam.

Viszont a hét második felében már nagyon kezdtem unni.

Sokkal jobban éreztem magam, tele voltam energiával. Csak épp nem tudtam levezetni.

De Seonghwa túlságosan is féltett a történtek után. Volt egy kis vitánk is, mikor nem hagyta, hogy készítsek magamnak egy teát ma reggel.

Duzzogva hagytam ott, s elbújtam Hong szobájában. Nem is jöttem ki tőle, míg nem indultunk az orvoshoz.

- Sejtelmeim szerint, már a hócipője is tele van a semmittevéssel, igaz? - folytatja Dr. Kang - Akkor van egy jó hírem! Mától engedélyezem a szabadon bocsátását!

- Köszönöm szépen, doktor úr! Örömmel hallom.

Elbúcsúzunk a dokitól, s elindulunk haza.

Végre szabadság!

De sajnos a hangulat továbbra is feszült köztünk. Utálok veszekedni. De azt is utálom, ha korlátoznak.

Viszont nem tudok sokáig haragudni Seonghwára. Végtére is csak vigyázni akar rám.

Neki se volt könnyű az elmúlt hét. Láttam rajta, hogy még emészti magát a történtek miatt. Talán így próbált vezekelni. Nem mintha kellene neki bármiért is. Nem az ő hibája volt, s én egy percig sem hibáztattam.

- Aish, lehet túlreagáltam!? - motyogom magam elé az anyósülésen ülve.

- Tessék? - pillant rám Hwa a kormány mögül - Mondtál valamit?

- Semmit. - majd nagyot sóhajtva folytatom - Csak szeretnék bocsánatot kérni. Túlreagáltam. Tudom, hogy csak segíteni akartál. Én hülye, pedig rajtad vezettem le a hisztimet. Nem kellett volna. Sajnálom.

Csendben utazunk tovább.

Azt hiszem, sikerült végleg elintéznem a kapcsolatunkat. Kezdhetek új otthon után nézni - pörögnek végig a gondolatok a fejemben - vagy mehetek az utcára, tekintve, hogy egy árva vasam sincs.

Megint sikerült elrontanom az életem.

Gratulálok Lana, ügyes vagy. Befogad egy csupa-szív banda, és te elszúrod, mert képtelen vagy elviselni egy hétig a gondoskodásukat.... Aish. Mindig csak a baj van velem... De komolyan, nem is tudom, hogy tudnak elviselni, én sem tudom magamat. Ha visszaérünk, összepakolok, s hagyom had térjenek vissza a régi jól megszokott életükhöz. Én meg megnézem, milyen a Han folyó vize.

Eddig jutok elmélkedésemben, mert megérkezünk. Menekülve a kínos csendből, kipattanok a kocsiból s beszaladok a házba. Minél hamarabb eltűnök, annál jobb mindenkinek.

- Szia Lana, minden rendben? Mit mondott a doki? - köszön a nappaliban ülő Yunho.

De figyelmen kívül hagyva rohanok be a szobába, ami eddig az enyém is volt. Előkapom a bőröndöm, s elkezdek bepakolni. A torkomat közben már a sírás fojtogatja.

Észre sem veszem, hogy más is van rajtam kívül bent, csak mikor megszólal.

- Lana te mégis hova készülsz?!

- Elmegyek Seonghwa! Már múltkor is mondtam, hogy csak hátráltatlak titeket. Nézz magadra. Teljesen kikészítettelek. Amikor segíteni akartál, megnehezítettem a dolgodat, ahelyett, hogy megköszöntem volna. Jobb lesz neked, nektek nélkülem. Visszatérhettek a megszokott életetekhez!

- Te mi a jó életről beszélsz?!

- Nézz magadra, most is ki vagy borulva, annyira haragszol rám, hogy nem is tudtál mondani semmit, mikor próbáltam bocsánatot kérni! Bár lehet azt se csináltam jól, s meg se érdemlem, hogy megbocsáss. Azt is megértem, ha már megbántad, hogy idehoztatok. Pont ezért fogok eltűnni! - zokogok most már rendesen. Azért legbelül nem akarok elmenni, mert szeretem a fiúkat, főleg ezt az egyet itt előttem.

Lecsukom a teli bőröndöt. Ekkor odalép hozzám, s megfogja a karomat. Majd magához húz, ami olyan vátratlanul ér, hogy szinte felkenődök izmos mellkasára.

- Nem akarom, hogy elmenj! Már mondtam neked, hogy sokat jelentesz nekem! Szeretlek és nem akarok nélküled élni! Akkor se, ha folyton történik veled valami! A kocsiban pedig azért nem mondtam semmit, mert vezetnem kellett, s tudtam, ha ott belemegyek, ugyanúgy sírni fogunk, mint most.

Ekkor nézek a szemébe s látom, hogy bizony neki is folynak a könnyei.

Felnyúlok, s óvatosan letörlöm a kis patakokat az arcáról.

- Sajnálom Jagi, hogy annyira erőszakos voltam, csak próbáltam jóvátenni a hibámat, hogy nem tudtam jobban vigyázni rád. De lehet, hogy kicsit túlzásba vittem.

- Mondtam már neked, hogy nem te tehetsz róla! Meddig fogod még okolni magad a semmiért? Sőt, te mentettél meg, már nem is először! És jól vagyok. Hála neked, élek. Ígérd meg, hogy most már elengeded ezt, s megbocsátasz magadnak! Nem mintha kellene bármiért is!

- Rendben, de csak ha te is megígéred, hogy ha a jövőben valamin összevesznénk, nem pakolsz össze s nem hagysz el rögtön. Beszéljük meg, mert még egy olyat, mint a mai nap nem szeretnék!

- Én sem. Utálok veszekedni. Ilyenkor inkább elmenekülök. Mindig ezt csináltam. Ez volt a könnyebb.

- Én pedig nehezen viselem ha hibázok, s utána sokáig emésztem magam miatta. Igyekszem, hogy elrejtsem, hisz az ATINY-nek a legjobb oldalam akarom mutatni, és azon vagyok, hogy ne hasson ki a környezetemre sem, de nem mindig sikerül.

- Nem baj, hisz te is ember vagy, nem egy gép. Ugyanúgy érezzük a szeretet, fájdalmat, örömöt, csalódottságot. Az lenne a furcsa, ha nem így lenne - simítok az arcára - Nekem mindig kimutathatod, hogy mit érzel.

- Te pedig ne fuss el a konfliktusok elől. Nem fogunk mindig egyet érteni, s biztos vagyok benne, hogy még lesznek vitáink, de sohasem lennék képes bántani téged.
Mindent meg fogunk oldani. Együtt! - s lehajol, hogy adjon egy apró csókot.

- Na, szent a béke? - nyit be Yunho a szobába.

- Igen - válaszolunk egyszerre, mire mind nevetésbe törünk ki.

- Épp ideje volt már! - jön be Hongjoong is - Olyanok voltatok, mint két időzített bomba, csak azt vártuk mikor robbantok fel.

- 미안해요! (mianhaeyo; bocsánat) - hajolunk meg mindketten - Nagyon sajnáljuk, hogy kellemetlenséget okoztunk mindenkinek.

- Az a lényeg, hogy most már rendben vagytok! - legyint a kapitány - De ha lehet, ne sűrűn vitázzatok!

Ezen megint jót derül mindenki.

Így indulunk el együtt a gyógyulás útján, testileg-lelkileg.