Egy szobában ébredtem, egy székhez kötözve.

Egy pillanatra elkapott a pánik.

Próbáltam kiszabadítani magam, de sajnos, aki megkötözött, értette a dolgát. Moccani sem bírtam.

Pár perc múlva nyílt a szoba ajtaja, s az, aki elkapott a folyosón, lépett be rajta.

- Látom felébredtél. Sajnálom, hogy így alakult, de mi figyelmeztettünk! Sajnálatos módon te nem hallgattál a szép szóra. Most majd szépen ráveszünk, hogy hagyd el a bandát, s legfőképp Oppát. Sokkal jobb lesz neki velünk, mint egy olyannal mint te! - meredt rám lekezelően.

- Mi lesz, ha nem teszem? - néztem szembe vele makacsul. Próbáltam bátornak tettetni magam, bár belül rettegtem. Viszont ezt nem akartam az orrukra kötni.

- Hidd el, megtaláljuk a módját, hogy rávegyünk! - nevetett fel gúnyosan, s hangjától kivert a víz.

- Nem szokásom könnyen feladni, akit szeretek. Tegyetek, amit akartok, az érzéseim nem fognak megváltozni, s nem fogom feladni a vőlegényemet!

- Majd meglátjuk! - nézett a szemembe határozottan, majd kiment, s bezárta az ajtót.

Aish, muszáj innen kijutnom. Ezek megőrültek!

A saesengek közül a legrosszabbak, akik képesek ártani még akár az ideáljuknak is, ha az nem úgy viselkedik, mint ahogy azt ők elvárnák tőle.

Próbáltam kitalálni, hogy tudnék megszabadulni a kötelektől. Körbenéztem a szobában, de sajnos semmi használhatót nem találtam.

Kis idő múlva mindkét elrablóm visszatért.

Lányok voltak, a húszas éveik elején jártak. Európaiak, de azt nem tudnám megmondani, hogy melyik országból valók. Velem angolul beszéltek. Az aki betört a szobánkba alacsonyabb, izmos alkatú, barna hajú lány volt, a másik magas, vékony, szőke.

- Nos, sikerült jobb belátásra térned? Vagy esetleg játszadozzunk el veled egy kicsit? - szólalt meg a szőke, s a hangjától a hideg kirázott, de igyekeztem közömbös maradni.

- Nem adom fel őket! A sors nekem szánta Seonghwa-t, s én kitartok mellette a halálom napjáig! Ti pedig úgysem juthattok egyikük közelébe sem. Jobb, ha még most feladjátok! Ha most elengedtek, talán megússzátok egy kis ejnye-bejnyével. Ha most elengedtek, ígérem szólok pár jó szót az érdeketekben!

- Nem tartunk igényt a segítségedre. Oppa úgyis a mienk lesz. Te pedig addigra nem leszel a képben. Vagy lemondasz önként, vagy eltávolítunk! - majd elővett egy sokkolót - Na mit választasz?

- Kitartok a szerelmem mellett! - mondtam határozottan, s közben azon agyaltam, hogy tudnék kijutni ebből a szorult helyzetből. Sajnos semmi hasznos nem jutott eszembe.

- Rendben, te akartad! - nevetett fel gonoszan, s a sokkolót a combomnak nyomta.

Forró tűzként mart belém, és száguldott végig a testemen a legalább 200000 V-nyi elektromos feszültség.

Testem megbénult, szemem könybelábadt a fájdalomtól.

- Figyelj M., talán ezt mégsem kellene! - fogta le a barna a társa karját - Nem erről volt szó!

- Nyugi, csak eljátszadozok vele. Úgyis fel fogja adni! - rántotta ki a karját a szorításból a szöszi.

- Na, sikerült meggyőzni, vagy kérsz még egy adagot ebből a finomságból? - gúnyolódott velem. De én még mindig köppni, nyelni nem tudtam, így csak megráztam a fejem.

- Látod milyen makacs? - fordult oda a kisebbhez - Muszáj lesz meggyőznünk, különben, Oppa soha nem lesz a miénk!

- Rendben, de folytassuk később, mert még a végén kinyírod. És amúgy is éhes vagyok. Már rég elmúlt a vacsora ideje.

Vacsora idő van? Akkor a csapat már biztosan visszatért a szállodába, s felfedezte a hiányomat.

- Jólvan. Menjünk enni. Majd reggel folytatjuk. Hátha addig meggondolja magát.

Eközben...

Seonghwa

Leszívta az erőnket a mai interjú, több mint két órán keresztül faggattak minket mindenről, beleértve a magánéletünket is.

Igyekeztünk finoman hárítva válaszolgatni.

De legszívesebben már Lana mellett lettem volna a hotelben.

Nem örülök neki, hogy egyedül maradt a szobában, főleg mióta tudom, milyen üzenetekkel zaklatják.

Végre véget ért a munka, s mi indultunk vissza a szállásunkra, ami a délutáni dugó miatt, megint egy plusz órába telt.

Ekkor megszólalt a telefonom. Lana hívott. Felvettem, de hiába szólongattam, nem válaszolt. Majd egyszercsak messziről jövő "segíts" hallatszott.

Idegesen rohantam be a szállodába, mikor végre megérkeztünk.

A lifttel viszonylag hamar felértünk a szobáinkhoz.

Ám mikor nyitottam volna ki az ajtót, láttam hogy feltörték a zárat.

Rögtön rossz érzés fogott el, s Hongot hívva segítségül, löktem be az ajtót. Üres, feldúlt szoba fogadott. Lefagyva álltam ott, míg Hongjoong már a rendőrséget tárcsázta, majd mikor velük végzett, a menedzsert.

Mi történt itt?! Az összetört asztal, s a vér láttán elfogott a félelem, hogy talán örökre elvesztettem életem szerelmét.

A helyszínelők gyorsan kiértek. A nyomozók felvették a vallomásunkat, s kértek egy képet Lanáról.

A telefonját is  elrakták bizonyítéknak. Ha kinyerték belőle az adatokat, akkor visszakapjuk.

Az viszont megnyugtatott, hogy szerintük a vér csak felületi sérüléstől lehet, minimális. Az se biztos, hogy Lanáé, majd a labor kideríti.

Lehallgatókészüléket kapcsoltak a mobilomhoz, ha netán valaki váltságdíj fejében vitte el a menyasszonyomat.

Hisz híresek vagyunk, simán meglehet.

Éjfél után nem sokkal a mobilom csengésére riadtam fel, miután a hosszú várakozásban elbóbiskoltam az egyik fotelben.

- Vegye fel, s nyugodtan szóljon bele! - mondta az egyik nyomozó - Beszéltesse, hogy be tudjuk mérni!

Bólintottam, s felvettem a készüléket.

- Yobosaeyo? - majd a biztonság kedvéért angolul is hozzátettem: Halló?

- Seonghwa, én vagyok az! - szólt bele meglepetésemre Lana rekedt, sírós hangon - Kiszabadultam. Kérlek gyere értem!

- Megyek Jagiya! Meg tudod mondani, merre vagy, mi van körülötted? Mit látsz?

- Valamilyen gyártelep, raktárak. Üzemel, mert működik az irodában lévő telefon. Az egyik ilyen raktárból szöktem meg.

- Nem látsz valamit, ami segíthet beazonosítani, hogy melyik telep lehet, valamilyen papírt esetleg?

- Mercedes-Benz, Berlin ez van az egyik lap tetején, de a többit nem értem.

Ránézek a nyomozókra, akik már keresik is az adott telepet. Hála az égnek, hogy jól van, s itt van Berlinben. Remélem megtaláljuk, mielőtt rájönnek, hogy megszökött.

Félóra múlva már az adott telepen vagyunk, előttünk masírozik a német különleges kommandós alakulat, a GSG-9, mi pedig a nyomozókkal utánuk. Az irodaépületek felé tartunk, hisz onnan jöhetett a hívás.

Tíz perccel később találjuk meg a megkínzott lányt az egyik szoba padlóján ájultan. Karomba kapva viszem ki, míg a kommandó tovább halad a kereséssel a telepen, hátha elkapják az elkövetőket is.

A várakozó mentőautóhoz viszem Lanát, ahol a mentősök átveszik, befektetik a kocsiba, s míg az egyik vizsgálni kezdi, addig a másik már indul is velünk a kórházba.

Óvatosan simogatom ujjammal az ágyban fekvő alvó lány kézfejét. Már 24 órája, hogy alszik.

Az orvos szerint kimerült, kiszáradt, illetve sokkoló okozta áramütés érte.

Plusz van még egy dolog, amit magam sem fogtam fel.

Megmozdul a kéz a tenyeremben, s felpillantva látom, hogy szemeit nyitogatja, majd mikor meglát, elmosolyodik:

- Eljöttél értem!