Huh...hol is kezdjem? Nem vagyok ebben valami jó. Vagyis azt hiszem. Igazából még sosem próbáltam. 

Egy angyalnak szárnyai vannak, nemde? Egy ördögnek pedig szarvai. Na igen én ebben ugyan nem hiszek, de eléggé katolikus családban nőttem fel, hogy tudjam én egyik sem vagyok. Se szent se lázadó. Szinte hallom a csalódottságot, de igen ilyen unalmas is volnék. Vagyis ezt hittem, mert ma fenekestül felfordult az életem. Na akkor kezdjünk is bele:

Én általában nem ébredek túl szépen nagyjából, mint valami idegbeteg lajhár-elefánt. Igen van ilyen. A családom nem zargat reggel de most késében voltam és a végzős éveimet nem szeretném tele igazgatói figyelmeztetésekkel tölteni amiért folyton elkések. De könyörgöm ki találta fel azt hogy 7-kor kelljek? Ez biztos valami elkényeztetett gyerek hisztijének tűnhet. Városi vagyok,jó? Levetődtem az ágyról bele a ruha kupacba és pillanatok alatt kiválogattam a tiszta cuccaim és felkaptam magamra. Miközben a bakancsomat ráncigáltam fel a lábamra próbáltam tudomást sem venni a bátyám kárörvendő pillantásáról. Aztán egyszer csak betelt a pohár:

-Mit bámulsz? 

-Elfogsz késni,hülye gyerek. - Mintha nem látnám, de tényleg...

-Ez aztán a megfigyelés! - erőltetetten rámosolyogtam és próbáltam valami csípős megjegyzést tenni arra, hogy ő csak ne szóljon be, mert...Mert van egy menyasszonya, hamarosan elköltözik külföldre és azt csinálhatja amit csak akar azzal akivel akarja. Neki tökéletes élete van. Nem válaszoltam. Nem akartam sírni.

-Ne sírj már megint! Hülye! Attól még ünnepekre hazajövök. - Üveg vagyok neki. Tudom. 

-Hazudsz. Szemét vagy! - nem akartam ezt újra lejátszani. Ő elmegy külföldre. Hát menjen. Én maradok. 

Sebes léptekkel száguldottam végig a házon és komolyan kezdtem azt hinni, hogy porfelhőt kavartam. Becsaptam az ajtót és igen jól láttam. Elszáguldott előttem a busz, amivel suliba kéne mennem. Szaladtam, de késő volt. Úgyhogy gyalog séta...

1 óra elteltével be is értem. 

-Elnézést a késésért... 

-...de elaludtam az irodalom oly csodás rejtelmei felett, nemde? - fejezete be helyettem az én kedves irodalom tanárom. 

Leültem és lehajtott fejjel kinyitottam a könyvet. Nem tudtam hol tartunk nem is érdekelt csak azért kellett, hogy úgy tűnjön szorgalmas vagyok és füzet, könyv nyitva miközben máshol jár az eszem.

Elkezdtem írni az anyagot és én tényleg próbáltam odafigyelni, de nem ment. Kinéztem az ablakon és megláttam egy gyönyörű kék madarat. Még sosem láttam ennél szebbet. A szárnyai mintha pikkelyek lettek volna és a szeme intelligenciát és gyönyörűséget sugárzott. A tollait a szél egy kicsit felborzolta és én elképzeltem ahogy ez a madár a levegőben repülhet én pedig a földre lettem száműzve és sosem érezhetem a szelet a levegőben és a felhők puhaságát. Elnéztem a madarat és azon agyaltam, hogy milyen furcsa, hogy csak én nézem és senkinek nem tűnt fel a furcsa lény. Körülnéztem, de senki sem nézett ki az ablakon csakis én. Mikor visszanéztem a teremtmény már nem volt ott. 

Ezután az irodalom tanárom szavai altatóként hangzottak a fejemben...

És az utolsóm órát is túléltem valahogy. Nem akartam hazamenni, de nem is nagyon volt hová mennem. A könyvtár tele volt szerelmes párokkal, akiket ha megkértem hogy álljanak arrébb, hogy kivehessem az xy könyvet csak rám morogtak. A Számítástechnika terem pedig tele van kockákkal, akikkel lehet, hogy megtalálnám a közös hangot de ettől függetlenül nem vágytam az új "infós csajokat" kidumálni a kockákkal. Az udvart elözönlötték az alsóbb évesek én pedig új hely után mehettem. Inkább csak város látogatást terveztem. Bementem a közeli parkba leültem törökülésbe  a csúszdára és elővettem a füzetem. 

Mindenkinek az életében van valami amit nem szeret másoknak mutogatni. Hát azt hiszem, hogy nekem ez az. Így is mindenki flúgosnak néz mi lenne ha megtudnák, hogy  a flúgos csaj kitalál történeteket és azt papírra veti. Mindig megálmodok valami kis részletet és azt tovább gondolom. Akár órákat is tudok azzal tölteni, hogy csak a fejemben lejátszom a jelenetet.  

Jó pár éve csak a bátyámmal élek, mert szüleink nem tartottak ránk igényt. Ez tökéletesen összefoglal mindent szerintem. Sosem fordultam be emiatt. Egyszerűen csak nem szerettem az embereket. A bátyámon és a menyasszonyán kívül. Míg én a történetet írtam és ilyesmiken agyaltam besötétedett. Ez addig nem zavart amíg láttam, aztán úgy voltam vele, hogy most már haza kéne menni.

Feltápászkodtam és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Még mindig lajhár vagyok. Ez van. Elindultam, de a kapuból visszanézve észrevettem hogy valami mozog a sötétben. Őszintén szólva nem álltam meg megnézni, hogy mi az. Elég horror filmet láttam már, hogy tudjam ilyenkor csak gyorsítsunk és gondoljunk pónikra. Hát nekem sem a kék, sem a sárga, sem a piros póni nem jött be, mert paráztam nagyon. Meg gyorsítottam a lépteimet, de egyre erősebben hallottam a sípító hangot ami megrémisztett. Futni kezdtem. Istenem csak érjek haza...mindjárt...mindjárt...

A szívem, vadul vert és a fejem zúgott. Betettem a kulcsot a zárba és gyors léptekkel beslisszoltam. Nem volt otthon senki, de akkor is otthon. Felkapcsoltam minden villanyt és leültem a szobámba laptopozni. Mikor éreztem hogy valami megérinti a térdemet. Pontosabban valaki. 

Egy másodperc.

Egy másodpercig bírtam, aztán sikítva akkorát vágtam az illető tarkójára a laptopommal, hogy azt hittem eltörtem rajt valamit.

-Várj! - szólt az "illető".  A jó büdös fenét várok. Kifutottam a konyhába és semmilyen éles eszközt nem találva  a serpenyőt ragadtam meg és vágtam hozzá  a fiúhoz mert mikor felém ugrott láttam hogy fiú. Nem számoltam vele, hogy benn maradt a reggeli tojás amit még Bratt (a bátyám) sütött nekem. Láttam ahogy a fiú fekete haját beborítja  a sok tojás darab és folyik le az arcáról. 

- Te szórakozol velem? Tojás? - most mit hisztizik lehetett volna benn zabkása is. - Nem akarlak bántani ülj már le! 

- Perverz bunkó! - üvöltöttem rá és a konyhakés után nyúltam. De ő gyorsabb volt. Kicsavarta a kezem és villámgyorsan lefogott. Kezemet  a mellkasához szorította másikat pedig a másik karjával fonta át. Olyan erősen tartott azt hittem sziklából van. 

-Te jó ég! Mivel etetnek? 

-Viccesnek tartod? - vonta fel a szemöldökét és látszott, hogy kezdi elveszíteni a maradék türelmét is. Megfogta a maradék tojást és a hajamba kente. Majd hatalmas mosoly terült el az arcán. 

- Így már nekem is vicces, te kis idegbeteg. - majd kacsintott. 

Nem bírtam ki..elnevettem magam.

Nagyjából egy órával később még mindig olyan "mi a franc ez?" fejet vághattam és 3 méternél közelebb nem is mentem hozzá. 

Ő meg csak lazán ült  a kanapén és engem bámult. Én felvettem a kemény stílust és keresztbe fontam a karom.

-Mit akarsz?

-Őrző vagyok. - mivel látszott, hogy fingom sincs róla miről beszél kicsit ki segített. - Mágikus lények védelmére esküdtem fel és démoni teremtmények megölésére. 

-Aha én meg Miley Cyrus vagyok. - mondtam teljesen nyugodtan. 

-Ki?

-Ja én se bírom a zenéjét, de igazán hallhattál már volna róla... - közbe vágott.

-Nem ez a lényeg. Nem csevegni jöttem. -Na ne...- Te most velem kell gyere.

Felvontam a szemöldököm. Nem féltem már tőle annyira. Ha bántani akart volna megtette volna. Bár tény, hogy valami baja van. - Ugyan miért tenném?

Felállt. - Mert megkérlek rá.

-És?

-Mi és?

-Kérj meg. - mosolyogtam. Élveztem a helyzetet. Itt mély levegőt vett és megfogta a fejét. Nagy nehezen kiküszködte magából:

-Kérlek.

Elmosolyodtam és mélyen a szemébe néztem.

-Nem. - Látszott, hogy meghökken. 

- De megkértelek! 

-Birtok háborítás, testi bántalmazás és az időm rablásával simán feljelenthetnélek. De nem teszem mert flúgos vagy és jót nevettem...de most menj innen. 

Szép barna szemével úgy nézett rám, mint egy megbántott kiskutya. De arcvonásai hamar megkeményedtek. 

-Nem az én érdekem. Nem nekem kellesz. Hidd el, hogy... - itt befejezte, de én kezdtem begurulni. Éreztem mit akar mondani,de muszáj volt, hogy ezt tőle halljam:

-Igen? Mond!

-Mindegy.

-Mond.

-Nem fontos.

-Engem érdekel! Gyerünk!

-MÉG BOTTAL SE NYÚLNÉK HOZZÁD! ENGEM NEM ÉRDEKELSZ AZ ŐRZŐK KÜLDTEK, IDIÓTA! - üvöltött rám, aztán látszott, hogy megbánta. 

Tudom, hogy nem vagyok szép. A hollófekete hajam és  a kék szemem sem kelt sosem bizalom gerjesztő látványt a hófehér bőrömmel kombinálva. Mint egy horror filmben. Plusz sötét cuccokat hordok és metált hallgatok és a suli azt hiszi flúgos vagyok. Enyhén szólva is nyomi vagyok. De ő nem tudom ki. Fogalmam sincs mit akar tőlem. Vagyis de. Menjek vele. Ennyi! Elítél csak mert így nézek ki és mert a stílusom nem olyan mint egy álom lányé! Ennyi! Itt nem dühös voltam hanem csalódott. 

Ez az ember nem tűnt zaklatónak sem erőszaktevőnek. Azokat felismerem. Ő inkább túl magabiztos volt..biztos valami gyerek a suliból, akik holnap az egész sulinak elmondhatják, hogy meg szívathattak. Ezt túlságosan is megszoktam.

Utánam nyúlt, mintha bocsánatot akart volna kérni, de csak annyit ért el, hogy elrántsam a kezem és undorodva nézzek rá. Rögtön zsebre tette a kezét, mintha ez meg sem történt volna.

-Nézd én nem... - kezdte.

-Elég. - a hangom halk volt. Közelebb kellett hajolnia hogy meghalljon. - Tudom, hogy milyen vagyok, nem kell megmagyarázni. De te sokkal undorítóbb vagy, mint én. Bár ez tudom, hogy nem érdekel úgyhogy fölöslegesen fecsegek...

-Nem ez nem is...

-...ezért most megkérlek rá, hogy menj el. 

-De én...

-Menj! - nem néztem rá. Ő meg nem úgy tűnt, mint aki nagyon bánná, hogy mennie kell. Inkább az zavarhatta,hogy volt, amit nem vághatott hozzám. Mikor kiment bezártam minden ablakot és ajtót és elmentem egy olyan helyre, ahol senki sem mondhatta "nyomorék". 

Álmomban különleges lények, talán sárkányok vettek körül. Gyönyörűek voltak. Pikkelyeik csillogtak a napfényben és olyan büszkén álltak ott, amire senki sem lett volna képes. Nem lenézően. Csak büszkén. 

Nem akartam felébredni és iskolába sem akartam menni, de nem volt más választásom. 

Mikor beléptem az ajtón csak a szokásos "hátam mögötti röhögés" fogadott. Semmi új. Azért ez kicsit megnyugtatott. Bár nem kéne azzal az idiótával foglalkoznom. Inkább a matek és az angol jegyemet kéne valahogy feltornásznom. Úgy döntöttem nem fogok rajta rágódni. Ez csak egy újabb sötét folt az amúgy is szürke napjaimban. 

Miért törjem magam bármiért ha senki sem veszi a fáradságot, hogy megismerjen? Újabb csalódás, újabb fájdalom. Nem kell ez nekem. 

Minden figyelmemet az anyagra fordítottam. Csakis az angolra. Néztem a tanárt és esküszöm akartam figyelni, de ki kellett néznem az ablakon. Olyan érzésem volt, mintha valaki bámulna. Nem tévedtem. 

Az Őrző ült a szemközti épület párkányán 2 méterre az ablak előtt. Engem nézett. Majdnem felsikoltottam de nem tettem. Hatalmas akarat erőre volt szükségem, hogy ne bújjak be a pad alá és sikítsak torkom szakadtából. Rajtam kívül senkinek nem tűnt fel a több tíz méter magasban üldögélő és lábát lógató fiú, aki nagyjából úgy nézett ki, mintha egy Twilight regényből lépett volna ki...Ezért se volt szimpatikus.  

Feltettem a kezem. Ez még sosem történt meg velem angol órán, de a borzalmas kiejtésemmel és csak random összetákolt nyelvtanommal azért eltudtam nyökögni, hogy kimennék a mosdóba, mert nem vagyok jól. A tanár mosolygott és mondta, hogy menjek le az orvosiba ha szükséges.

Elindultam hát ki és visszanézve láttam, hogy az őrző eltűnt a párkányról. 

A mosdó ajtaját szinte kitéptem és a wc kagylóhoz siettem. A rémület és a fájdalom belülről mardosott amitől olyan hányingerem lett, hogy azt hittem nem jutok el soha a mosdóig. 

Mire újra képes voltam fel egyenesedni az őrző ott állt közvetlen mögöttem. Megijedtem volna de nem tudtam mozogni. Nem tudom mitől lettem rosszul, de mikor lenéztem kék folyadék volt  a kagylóban. Nem...biztos csak szédülök...

Az őrző felrángatott, de vissza estem. Megint megfogott, de most nem engedte, hogy vissza essek. 

-Itt van, igaz? - kérdezte.

-Micsoda? 

Nem válaszolt.  

Valahogy kijutottuk a suliból, de olyan gyorsan,hogy azt hittem a falon mentünk át. A karjaiba cipelt, ami romantikus lehetett volna, ha nem azon küszködök, hogy most rá hányjak e a "lovagom"-ra. 

-Mindjárt segítek. Addig bírd ki. 

Ekkor veszettül szúrni kezdett a mellkasom. A fejem csengett és elvesztettem a hallásom, csak az őrült csengés maradt. Mindent elmosódva láttam és azt hiszem üvöltöttem, de nem tudom ,mert nem hallottam. Az érintések és lassan a világ is megszűnt körülöttem...

Nem tudom  hol ébredtem, de ágyban voltam és egy csaj fogdozta éppen a mellemet.

-Izé a világért sem akarok pofátlanak vagy udvariatlannak tűnni, de beavatnál kérlek abba, hogy milyen nemhez vonzódsz kérlek? - kérdeztem. A humorom a régi maradt.

Rám nézett. - Nem vagy az estem. - Erre megfogta a fejem és erősen hátra rántotta, majd közelebb hajolt. - A szemeid rendben vannak a fejed, pedig nem kék. 

-Hűha. Ezek aztán a bókok. Csak úgy árad belőled a romantika. Mond csak miért is akarod letépni a fejem?

Nem is figyelt, ezért folytattam.

-Szereted a metál zenét? A Rockot? - rám nézett, aztán tovább turkált a hajamban. - Igen? Hát ez fantasztikus! Én imádom a gitárszólókat! Persze gitározni nem tudok, de szívesen megtanulnék. Te játszol valamilyen hangszeren? Nem? Biztos? Egyébként szép a szőke hajad meg a barna szemed. Teljes mértékben One Direction fannak tűnsz. -itt megállt.

-Elég!

-Mi ég el? Úristen ég a hajam? - kérdeztem, mint aki komolyan gondolja és látszott, hogy kezd elfogyni a türelme. 

-Fejezd be! - kiabált rám.

-Áh igen...mondták már hogy be kéne fejeznem a köröm rágást de tudod ez olyan "stressz levezető" dolog. 

-Fogd már be  a szád!

-Okés. - A két kezemmel letapasztottam a szám, aztán egy ideig csend volt. Nagyot sóhajtott és most a lábamat kezdte átkutatni. - És meddig? - mosolyogtam rá. - Ekkor kicsit meglepett mikor előhúzott egy akkora fegyvert, mint az én karom és rám célzott.

-Most maradj nyugton.

Hát eléggé lefagytam és reagálni se volt időm ,mert  a tű amit az az izé ki lövött belém talált én pedig elaludtam. 

Hát igen...kicsit olyan érzésem volt az ébredés után, mint, aki egy átbulizott éjszaka után haza megy másnaposan, a szülei előtt lebukik és keresnie kell hogy hol is aludjon. 

Mivel az egész terep idegen volt számomra és az emberek is körülöttem ezért olyan "felfedező túra" szerűséget követtem el. Gyorsan felkaptam a ruháimat ami a kicsi, fém ágy mellett hevert, amin aludtam. Szépen, ízlésesen össze volt hajtogatva és  rajta meg valami karkötő de nem vettem fel, mert nem az enyém volt. 

Még csak az kéne hogy tolvajnak nézzenek! - gondoltam.

Először csak óvatosan kilestem az ajtón. Néhányan mászkáltak a hosszú márványoszlopokkal díszített folyóson. Amilyen csendben csak lehetett az oszlopok rejtekébe húzódtam. 

Senki nem vett észre. 

Halkan elfojtottam egy öröm ujjongást és mentem tovább. Egyre furcsább volt, hogy nem tűnt fel senkinek az ott létem vagy a nem ott létem a kicsi fémágyban. Míg egy apró vörös hajú lány oda nem szökdécselt hozzám és ezt nem mondta: 

-A folyosót is használhatod, kisasszony. - mosolygott rám. És én a "mi a franc ez" fejjel nézhettem rá ő meg odébb szökdécselt. 

-Egy ideig álltam ott, mint egy idióta aztán a "minden mindegy" alapon kiléptem a folyosóra. 

Nem tudom pontosan hová mentem de eljutottam egy hosszú folyosóra. Azt hittem sosem lesz vége, de odaértem egy kicsi fa ajtóhoz. 

Kicsit haboztam. Aztán benyitottam.

Teljesen üres szoba. Csupa fekete minden. Akkor sem találnék semmit ha nagyon keresnék. Észrevettem egy szürke kicsit nagyobb fa ajtót és azon is beléptem. Egyre nagyobb kíváncsiság vezérelt. Egyre jobban vonzott ez a rejtelem. Egyre inkább megakartam tudni mi van az ajtók mögött. 

A kis szürke ajtós szobában találtam egy asztalt. Csak egyet. Egyetlen egyet. Semmi mást. 

Egy nagy fehér fa ajtót vettem észre. Habozás nélkül benyitottam és elakadt a lélegzetem. Tele volt mindenféle képpel. Legfőképp gyötrelmes, fájdalmas arcokkal. Mintha  a kamera közvetlen előtte a modell előtt állna. De minden arcon olyan mélységes bánat és kínkeserv állt amelyet még nem láttam. Az életet megunva élve élni a legrosszabb. Minden nap kinyitod  a szemed és képes vagy úgy lehunyni, hogy még csak nem is érdekel sem a ma, sem a holnap, sem semmi. 

Gombóc szorult a torkomban. Megtanultam az élettől egy s mást. Én csak vergődtem mindenfelé. Olyan dolgok sem érdekeltek egy időben, mint az evés vagy hogy életben maradjak. A bátyám vigyázott rám és én észre sem vettem. Elfelejtettem az evést, az alvást, a beszédet, a fürdést és minden olyan alapdolgot, amit valahogy megérzünk, hogy szükséges volna. De én eljutottam egy olyan pontra, amikor már lélegezni sem volt kedvem, nem hogy ahhoz, hogy mások által kiszabott úton járva a mások által normálisnak tartott életet éljem. Másoknak ez megfelelt, de nekem nem. Nem hittem, hogy érezhetek ilyet. Kitaszított voltam, mert magamat taszítottam ki mások életéből. Alapvetőnek tartottam, hogy olyan vagyok amilyen és ez kevés egy olyan ajándékhoz, mint az élet. 

Persze kaptam rengeteg pofont. Eszembe jutott a kis fekete asztal, ami emlékeztetett saját magamra. Élettelen és zárkózott. Engedi, hogy mások bármit rádobjanak, de ő sosem mozdul azért, hogy neki segítsenek, mert képtelen arra, hogy segítséget kérjen, ha akar ha nem. 

Eszembe jutott az üres szoba. Az én voltam legbelül. Legeslegbelül azt éreztem nincs bennem semmi. Egy senki vagyok és csak a fájdalmat érzékeltem. Egy idő után mindent újabb bántásnak és fájdalomnak fogtam fel. A körülöttem lévők lassan eltűntek és csak én voltam meg a sötétség. Olyan apró ajtókkal, hogy sosem nyitják ki. Csak én. 

Körül néztem.

Láttam a saját önmarcangolásom minden képen. Láttam vért könnyként hullani a szememből és láttam könnyet folyni az ereimben. 

Könnyekkel küszködve nyitottam ki  a hatalmas piros ajtót.

Sárkányok. 

Kék sárkányokat láttam. De láttam még pirosat, fehéret és zöldet. Minden pikkely szivárvány színben ragyogott. Emlékeztetett a bátyámra, aki mindig próbált nekem segíteni és én nem is figyeltem rá. Csak annyit láttam, hogy ő mindig büszke arra mit elért az életben. Mert ő mindig küzdött. Olyan vakító volt számomra  a boldogsága, mint ezek a lényeknek a pikkelyei. 

Belátom. 

Tévedtem...

Ekkor szertefoszlott körülöttem minden és én csak szilánkok apró darabkáit láttam elszállni  a kékségbe olvadba. 

következő fejezetben találkozunk!!!!!--->