Eljött az a nap, amikor elhagyjuk a Roxfortot. Az a nap, aminek eddig minden évben örültem, de közben nagyon szomorú voltam. Idén is ez volt, csak most egy kicsit máshogy. Szomorú voltam, mert a barátaim, a Roxfort, és úgy unblock ezek hiányozni fognak. Ráadásul együtt, mi, a diákok, könnyebben hozzászoktunk volna a gondolathoz, hogy elvesztettük egy társunkat. Viszont nagyon örülök, hogy hazamehetek anyához és Jasmine-hez, és végre beszélhetek apával úgy, hogy nem hallhat meg minket senki, csak anya. És megtudhatok tőle mindent! Ugyanis a legizgalmasabb részeket az egészből Dumbledore nem mondta el. Mert nyilván nem tartozik az összes diákra. És épp ezért, lehet, hogy rám sem. De ha az apám Perselus Piton, akkor sajnos (nem is sajnos haha) nekem mindent tudnom kell. :D Persze ezzel egyedül én vagyok így, (mármint ez az én elméletem) de apa úgyis elmeséli (főleg, mert nem hagyom addig békén, amíg el nem mondja, muhahahahaaa). És minek titkolnia? Az orrom előtt zajlott és fog zajlani az egész. Inkább tőle tudjam az igazságot, mint hogy fél mondatokból rakjak össze egy hamis képet. Ez egy jó érv és megfogja hatni! Ügyes vagy Sandra! Ha az ember Piton... :D

Na de, vissza a jelenre!

A holmimat nagyon rövid idő alatt pakoltam össze. Helennel és Bettyvel közben beszélgettünk. Megdumáltuk az élet nagy dolgait. Azután lementünk a lakomára. Mindenki jól érezte magát, de valahogy egy kicsit mégis ott volt a levegőben Cedric halálának a súlya. Dumbledore elmondta a szokásos beszédet, majd kihirdette, hogy melyik ház nyerte a ház kupát. Természetesen a Griffendél nyert. Nincs bajom a griffendélesekkel, de amióta a Roxfortba járok mindig ők nyernek. Elsőben majdnem mi nyertünk. Amúgy igazából tök mindegy.
Másnap amikor a vonat indult, izgatottan keltem fel. Tudtam, hogy már a nyáron hiányolni fogom majd a Roxfortot, mégis haza akartam menni. A vonatra felszállva leültem egy fülkébe, Helennel, Bettyvel, Donnával és Nancyval. Pont úgy ültünk, ahogy év elején is utaztunk.
-Mennyi minden történt, mióta utoljára ültünk itt, így együtt - sóhajtottam fel, miközben leültünk az ülésre.
-Sok minden - értett egyet Nancy.
-Nagyon fogtok hiányozni a nyáron! - mondta Betty.
-Igen! - helyeselt Helen.
-Betty, nekem te gyanús vagy! - közölte egyszercsak Donna.
-Na már megint miért? - röhögte el magát a barátnőnk.
-Nem Roxmortsban laksz a keresztszüleidnél?
-Nem, már nem.
-Hogyhogy? - kérdeztem csodálkozva, mert erről én is lemaradtam.
-Hát, miután Juan megszületett, Wanda írt anyáéknak egy levelet, hogy nagyszülők lettek, mire anyáék végül beletörődtek ebbe az egészbe és kibékültek a nővéremmel. Tőlem is bocsánatot kértek, ezért mindketten otthon töltjük a nyarat. Illetve mindhárman - mosolyodott el az unokaöccsére gondolva.
-És Thomas?
-Wanda letette a RAVASZ-t, ugye, ezért jövőre már nem roxfortos. Thomassal ugyanez van. De egyenlőre mindketten hazamennek, mert Thomas ugyan kapott valami állást valahol, házat azért még nem tudnak venni, pedig Wanda azt mondta, szívesen összeköltöznének. Szóval most meglátják majd, mit hoz a jövő.
-Ez nagyon kúl!
-De jó! - ölelte meg Nancy Bettyt.
Betty nem tudott és nem is akart többet mondani erről, ezért témát váltottunk. Persze rátértünk a fiúkra. Helen tagadta, hogy bárki is tetszene neki, és bár nem hittünk neki, azért békén hagytuk. Majd elmondja ha akarja; Donnától pedig megtudtuk, hogy bejön neki az egyik osztálytársuk, de a srác csak barátként szereti.
-Nancy?
-Hát... Jack szakított a barátnőjével...
-Ez azz!
-És?
-Egyenlőre semmi extra. Párszor beszélgettem vele, meg átváltoztatástanon egymás mellett ültünk és ott is dumáltunk. De amúgy semmi.
-Nancy azt kifelejtette, - nézett nyomatékosan a barátnőjére Donna. - hogy az egyik haverja szerint Jack azért szakított a csajjal, mert valaki más tetszik neki. És több jel is arra utal, hogy Nancy az.
-De erre elég kicsi az esély - húzta el a száját a lány.
-Jajj, legyél már pozitívabb! Én se gondoltam volna, hogy Draco valaha is úgy nézne rám, ahogy, aztán most nézd meg! - biztattam Nancy-t.
-Jó, majd meglátjuk - vonta meg a vállát.
Donna mondott még valamit Nancy-nak, miközben a tekintetem találkozott Helenével és mindkettőnknek eszünkbe jutott az a jelenet, amikor Joe megfogta Betty kezét és Betty elpirult. Ugyanarra gondoltunk és mindketten elröhögtük magunkat.
-Mi az? - nézett ránk Donna.
-Betty, Sandrával kérdeznünk kell valami nagyon fontosat - kezdte Helen. Betty félve nézett ránk.
-Igen?
-Amikor Luciusra akartál támadni, de Joe visszatartott és megfogta a kezed, akkor miért pirultál el? - kérdezte Helen, félig viccesen, félig komolyan.
-Öhm... - Betty most is zavartan sütötte le a szemét.
-Hallgatunk - bámultam rá kíváncsian.
-Jó, az az igazság, hogy... már elég régóta tetszik Joe.
-És miért nem mondtad el nekünk? - kérdezte Helen mosolyogva.
-Mert... mert féltem, hogy kiröhögtök.
-Miért röhögnénk ki? - értetlenkedett Helen.
-Ja. Joe helyes, jó fej, kedves, vicces. És fiú - mondtam én.
-Nekem is bejönne, ha egy osztályba járnék vele - tette hozzá Donna. - De így nem ismerem annyira, ezért csak annyit mondok, hogy helyes.
-Tökéletesen egyetértek Donnával-mondta Nancy.
Az út hátralévő részén beszélgettünk, hülyéskedtünk, viccelődtünk, egyszóval elvoltunk.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amikor a Roxfort Expressz lassított, majd megállt a pályaudvaron.
A táskáinkat megfogva kiléptünk a folyosóra, de mivel mindenki egyszerre akart leszállni a vonatról, ez egy kicsit nehéz volt. De nem sokkal később végül végre leleptünk a peronra. A tekintetemmel anyát kerestem, ám ekkor meghallottam Jasmine hangját:
-Sandra!-szaladt felém. Elkaptam a felém futó húgomat és magamhoz szorítottam. Elsírtam magam, amikor megláttam anyát is. Annyi minden keresztül mentünk ebben a tanévben! Végre vége van! Jasmine engedte, hogy lerakjam a földre, de a kezemet nem engedte el. Megöleltem anyát is, majd miután a fülébe súgtam, hogy hiányoztál, megígértem neki, hogy mindent elmondok neki otthon. Megkerestem a ládámat, majd miután megvolt félreálltunk az útból. A diákok fele már kiment a mugli világba, ezért egyre kevesebben álltunk még ott.
-Elköszönök a többiektől - mondtam anyának és odaléptem a barátnőimhez.
-Majd beszélünk - ölelt meg Donna, mert mennie kellett.
-Szia!
-Remélem a nyáron végleg jól leszel - célzott Nancy a Luciusos esetre.
-Ne izgulj, megleszek - nyugtattam meg, de neki is mennie kellett.
Végül csak a szokásos, hatos ,,gangünk" maradt (Helen, Betty, Joe, Gary, Draco, én), és beszélgettünk még egy picit, amíg a szüleink is dumáltak (illetve Draco szülei nem voltak ott, mert Joe-ék viszik haza).
-Arra gondoltam, hogy a nyáron elmehetnénk kirándulni vagy valahova együtt. Így, hatan. Tök jó lenne - vetette fel Gary.
-Ez jó!
-Csináljuk!
-Akkor majd még beszélünk róla.
Aztán mivel mindannyian fáradtak voltunk, elkezdtünk elköszönni egymástól, hogy hazainduljunk.
Megöleltem Joe-t és Gary-t, utóbbinak a fülébe súgtam, hogy jó ez a túra ötlet; megöleltem Helent és Betty-t, aztán röhögtünk még csajosan egy sort; és végül Draco-hoz léptem.
-Annyi mindenem keresztül mentünk ebben az évben - néztem a szemébe.
-Az már biztos. Remélem jövőre nyugisabb évünk lesz.
-Köszönöm, hogy itt voltál nekem! - mondtam meg az őszintét, mire elmosolyodott.
-Nagyon fogsz hiányozni - ölelt meg szorosan, mire nagyot dobbant a szívem. Ilyet nem mindennap mond.
-Te is nekem!
-Beszélek apával, megígérem - mondta, majd gyorsan megcsókolt.
Végül elengedtük egymást, a szülők is elköszöntek (tök jól elvoltak😀) és végre hazamentünk.
És igen! Hihetetlenül jó érzés volt belépni a házunkba. Boldogan szaladtam föl a szobámba, hogy lerakjam a cuccaimat és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy hiába szeretem a Roxfortot nagyon, otthon az otthon is marad, örökre.
-Sandra! Gyere le, légyszíves! Van elég mesélni valód, szerintem kezdjük el! - kiáltott fel anya a konyhából, mire elröhögtem magam.
-Jó, előbb megfürdök! - kiáltottam vissza, és el is indultam a fürdőszoba irányába.
A sztorijaimat anya teljes nyugiban hallgatta végig. A Luciusos esetről tudott, hiszen apa megírta neki. A Draco-s részekre nem mindig tértem ki, de azt azért anya is aláírta, hogy egy cuki fiú. (Én is aláírom. Hozom a papírt és a tollat. Még valaki? *bocsi, ezt muszáj volt😂* szerk.💖) Összeségében azt mondta, hogy vonjam le a tanulságokat és a jövő tanévben kerüljem a balhékat. Aztán még elég sokáig beszélgettünk. Néha anyával jobb beszélgetni, mint Helenékkel. Jó, őket is nagyon szeretem, de anya azért ,,tapasztaltabb" és emiatt néha többet tud segíteni. Persze azért a mindennapokban a barátnőim az elsők, akikre hallgatok.
Természetesen Jasmine sem hagyott békén. Mivel apa még nincs itthon (pár nappal utánam szokott hazajönni, mert a tanárok ilyenkor -ahogy apa szokta mondani-  még ,,nemmondommegmitcsinálunkcsakmajdhanagyleszel" -t csinálnak), ezért velem akart játszani. Anya szerencsére elrakta holnapra (mármint lefektette aludni :D ) -mert amúgy már kezdett késő lenni- , mondván, hogy holnap az első dolgom lesz játszani vele.
Egy idő után eléggé álmos lettem, ezért egy gyors fogmosás után elköszöntem anyától és bebújtam az ágyba. Végig gondoltam az elmúlt egy évemet, kezdve a nyár végével, amikor Jasmine leesett a seprűről és Draco kapta el. Tényleg! A mai napig nem tudom, hogy mit keresett ott akkor. Majd meg kell kérdeznem tőle! Azután jött az első Pansy-s balhé. A Halloween-i bál, ahol összejöttünk Draco-val. Majd pár hétig titkoltuk. Pansy ármánykodott ezerrel, fogalmam sincs miért. Végül meglakolt, persze, hiszen az erdős kiruccanásunk után felfüggesztették. Utána Lucius tett keresztbe nekem. Majd egy kicsit nyugi volt, de az év végére megkaptuk a legnagyobb terhet, amit csak kaphattunk; elveszítettük egy iskola társunkat. Ha jobban belegondolok, elég durva évünk volt. Nem egyszer majdnem meghaltam, például. Szerencsére csak majdnem. De Draco végig mellettem állt és hihetetlenül aranyos volt velem egész évben. Uh! Nekem van a legjobb barátom az egész világon!
Ezzel a szép gondolattal aludtam el.

Draco szemszöge, aznap:

Miután hazaértem anya rögtön a konyhába parancsolt, hogy beszélnünk kell. A konyhában apa is ott volt, és mindketten dühösen nézték, ahogy leülök az egyik székre.
-De jó itthon lenni! - jegyeztem meg, de valójában nem pont így gondoltam.
-Nem szégyelled magad?!-csattant fel apa.
-Én?
-Igen, te!-mondta anya.-Apádat miattad büntették meg.
-Ahh, szóval miattam! Igaz, tényleg! Hiszen én adtam ki magamat magamnak, hogy bántsam a barátnőmet!-jegyeztem meg gúnyosan, de sajnos a szüleim ezt nem értékelték.
-Nem erről van szó! Ha nem járnál azzal a kis csitrivel, ez nem történt volna meg!-mondta apa.
-Ja! Szóval én vagyok a hibás?!
-Igen! Megmondtam, hogy dobd; nem dobtad. Muszáj volt közbelépnem.
-És miért nem járhatok vele? Közveszélyes őrült, vagy mi?
-Perselus Piton lánya! Ez épp elég nagy baj!
-De én jóban vagyok Piton professzorral, az óráit is szeretem. Ő is mindig támogat engem, a kiskedvence vagyok. Mi bajotok van?
-Akkor sem! Hozzád Pansy Parkinson illik, senki más!
-Ezt nem ti döntitek el!-kiáltottam dühösen és elindultam a szobám felé.
-Dehogyisnem, Draco, csak még nem tudod!-kiáltott utánam apa.
Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, majd miután bezártam, leültem az ágyamra. ,,Apa hülyeségeket mondott!" Ebben biztos voltam. ,,Anya pedig csak azért védi apát, mert... mert csak! Egyikük sem normális!" Aztán egy pillanatra -de tényleg csak egy pillanatra- átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy tényleg szakítanom kéne Sandrával. Aztán gyorsan leállítottam magam. Dehogyis! Miért kéne? Hiszen szeretem Sandrát! Nem fogom ,,dobni"! De lehetséges, hogy kéne…?