HARMADSZOR bújtam a Google által kidobott találatokat. Mindegyik link lilásan jelezte, szinte az arcomba ordítva: „JÁRTÁL MÁR ITT, HÜLYE PICSA!" Mégis különös izgatottsággal olvasgattam arról a bizonyos emberről szóló cikkeket, wikipédia leírást és bulvár híreket. Ráléptem az instagram profiljára is, de abból sem derült ki semmi a magánéletét illetően.

-Találtál valamit a szép szemű lovagodról? – bökött felém állával Alessia, miközben a kormányt flegmán tartva, szinte már feküdt a citromsárga Volkswagen Bogár vezetőülésében.

-Nem a lovagom. – vetettem rá egy szúrós pillantást és a kesztyűtartóra ráakasztott Gigio tavalyi kapuskesztyűjét piszkáltam. – Csak felháborít, hogy az egyedüli férfi több év után, akit elfogadhatónak vélek egy kicseszett szlovén focista és ráadásul az a 25-ös mezszámú, aki lyukat égetett a bőrömbe pár hete. – hőbörögtem idegesen.

-Ez a sors! – dramatizált a sofőröm homlokára tapasztott tenyérrel. - Ugyan már, nem jelent semmit. – vonta meg a vállát.

-Dehogynem! Ismered a szabályokat, nem jövünk össze olyannal, aki egy labdát kerget másfél órán keresztül, mivel biztos, hogy nem normális. – vázoltam fel neki a pár éve kőbevésett fogadalmamat.

-Nem tudhatod, lehet, hogy cukibb, mint ahogy kinéz és a zord külső mögött egy imádnivaló pasas rejtőzik. Meg a neve is elég menő! Mihaaaaa... - lehelte.

Ez volt a végszó. Szemforgatást követően leparkoltunk a Groupama Arénánál, meccs kezdés előtt fél órával.

-Még mindig nem hiszem el, hogy kártyát vettél nekem ajándékba. – motyogta fülig érő szájjal, azután, mint aki otthon van berongyolt a bejáraton és nagy színpadias mozdulattal beleszagolt a levegőbe. –Érzed ezt? A gyep! – magyarázta, én pedig nem bírtam ki nevetés nélkül. Simogatta a lelkem, hogy sikerült ilyen boldoggá tennem őt.

Kivártuk a sorunkat a temérdek zöld-fehér mezbe öltözött fanatikus mögött, majd ránk került a sor és a múltkori sráccal találtam szemben magam. Szemei elkerekedtek, arcát pír öntötte el és zavartan a hajába túrva üdvözölt.

-Signora Inguscio! – emelte meg a hangját és már-már vigyázba vágta magát. Többen felénk néztek és méregetni kezdtek, aminek hála el akartam süllyedni a föld alá. A huszonhat évem nem volt elég megszokni vadidegenek csodálkozó tekintetét.

-Shh... - mosolyogtam rá a magabiztos álarc mögül.

-Elnézést. – halkította le magát. – Miben segíthetek?

-Szerinted? Úszni jöttünk. – dőlt előre Alessia kivágott felsőjében, megmutatva bájait. Imádta idegesíteni az embereket a szarkazmusával.

-Értem, adom a jegyeket. – vakaródzott a fiú és a kezünkbe adta a bérlettel kiváltott VIP szektorba szóló belépőket. Útközben megálltunk a büfénél, aztán pár sörrel és egy nagy üveg vízzel kerestük meg a helyünket.

Két kisfiú ült mellettünk, mind a kettőn Gera Zoltán mez és hangosan vitatkoztak valamin.

-Fiúk, fejezzétek be, mert hazamegyünk! – szólt rájuk az apjuk.

-Úgy sem teszed apa, mert akkor mindenki szomorú lesz, hogy nem szurkoltál nekik! – fonta karba kis kezeit kisebbik fia a volt játékosnak.

-Akartok fogadni? – nézett rájuk szigorúan, ami megtette a hatását és mind a két csemete nyugodt pozíciót felvéve leült a fenekére. Megmosolyogtam a jelenetet, amikor Zoli kiszúrt minket.

-Mia! – hajolt oda két puszit adni és udvariasan bemutatkozott barátnőmnek is. – Örülök, hogy eljöttetek, remek mérkőzés lesz. – bólogatott teljes meggyőződéssel.

-Elég sűrűn szeretnénk járni, szóval ajánlom is. – kotyogott közbe Alessia.

-Less, elég. – szóltam rá, hogy ne legyen tiszteletlen a visszavonult labdarúgóval.

-Majd meglátod. – nevetett fel Zoli.

Nem tudták tovább folytatni a macska-egér játékukat, mert a játékosok felvonultak a pályára, sorban egymás mellé.

-Melyik a pasid? – súgta a lila hajú ördög.

-Nem a pasim! – duzzogtam, de szemeimmel őt kerestem. Nem kellett sokáig tornáznom az ülőhelyen, mert rögtön megállapodtam rajta. Arca koncentrált volt, a ruhájában húzódó fehér sávok tökéletesen hófehérek, apró terpeszben várta kezdést csapattársaival együtt.

A bíró által fújt sípszó belehasított az aréna hangzavarába és kezdetét vette a mérkőzés. Rég elfeledett izgalom áradt szét a testemen, ami adrenalin és drukk elegye. Az elején elég nehézkesen kezdett a Fradi és sokkal több helyzetet tudott kialakítani a Fehérvári csapat, majd a huszadik perc környékétől magukra találtak és kő kövön nem maradt. Az agyamban furcsa, már-már őrült gondolatok cikáztak, ahogy árgus szemekkel figyeltem a védő mozgását, elfeledkezve a kivetítőkről. Köztük voltak igazán őrült képzelgések is, amiben a Ferencvárosi banda egy quidditch meccsen repked Nimbusz-sokezres seprűkön, a Mardekár ház színeiben. Az elmémben Dibusz volt Oliver Wood, Isael pedig a fogó... tudom, tudom, ők Griffendélesek, de ez az én agyszüleményem, minden úgy történik, ahogy akarom. Piton-Rebrov a pálya szélén ácsorgott, néhol hangot adva a véleményének...

-GÓL! – pattant fel Alessia, megzavarva a furcsa képeket. – Tokmac! Mekkora tehetség ez a fiú! – morzsolt el egy kamu könnycseppet.

-Igen, az. – vigyorogtam, de továbbra is a védőt bámultam. Egy merő izzadtság volt mind a két csapat ebben a nyári pokolban. Ivószünetek, pár darab csere, majd végül 2:0-s győzelem koronázta a meccset.

A tömeg egy emberként skandálta a góllövők nevét, majd énekelni kezdtek egy régi rigmust.

„Hajrá Fradi, Hajrá Fradi
Hajrá fiúk mert fő a győzelem
Száz kisleány, egy gólra vár
Száz csókot ád majd a győztes meccs után"

A srácok ölelkeztek, ujjongtak és hangzavarra bírták a tábort. Voltam én már sok helyen, annál több meccsen, mégis azt kellett mondjam: A Fradi szurkolóknál családiasabb és jobb a földön még nem született. A pálya szélén Sigér Dávid, Tokmac és Rebrov adták az interjúkat az M4-nek, mi pedig azt figyeltük hol tudunk átjutni a tömegen. Eleinte feladtuk, így visszaültünk a helyünkre és magunkba szívtuk a győzelem mámorát.

-Minden meccsen itt leszek. – jelentette ki Alessia magabiztosan, én pedig egy puszit nyomtam a fejére.

-Hasonló a véleményem. – nevettem fel, de a jó kedvemnek vége szakadt, mikor egy kifulladós, idegeimre furcsán ható hang egyre közelebbről szólt a fülem mellől. Pár méterre ácsorgott tőlünk, én viszont Gera fiait figyeltem helyette. Alessia arcán gonosz mosoly terült el, ezzel is jelezve felém, amit már úgy is tudtam, rácsesztem.

-Vaffanculo... - suttogtam magam elé.

Senki nem vette figyelembe a zavaromat, amit belül többször megköszöntem.

-Gratulálok! – fogott kezet Gera a védővel.

-Kössz Zoli. – vigyorgott fülig érő szájjal Blazic.

-Fanatikussá tettetek! – szólt bele a társalgásba Alessia, tudtam, hogy direkt csinálja ezt velem.

-Ezért vagyunk. – nevetett fel, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Makacsságom erősebb volt a kíváncsiságnál, még mindig nem néztem rá. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem szólított.

-Mia, ez pedig a tiéd. – A nevem hallatán hátra kaptam a fejem. Féloldalas mosollyal nyújtotta felém a zöld-fehér ruhadarabot, hátán 25-ös számmal, foltokban Blazic testnedvet tartalmazva. Némán bámultam rá, amin egyszerűen túllépett és megfogva a kezem, beletette az ajándékot. – Majd találkozunk. – kacsintott csodálatos színű szemével és már távozott is. Én pedig ott maradtam lefagyva, akár Anna a Jégvarázsban, miután szoborrá változott.

Nem szép, mikor egy izzadt ruhadarabot szorongatva cseppfolyóssá válik az ember.