HUSZONÖTÖDSZÖR néztem ki az ablakon, hátha látom begurulni a sötét színű autót, amit apám vezet. Sehol senki. Leültem a bevetett ágy szélére és elővettem a telefonomat. Alessia üzenetét nyitottam meg először, miszerint rettentően várja már, hogy hazaérjek.

Nagyot sóhajtva simítottam végig a táskámon. Haza... de mégis hol van az? Abban biztos voltam, hogy a férjemhez nem megyek. Első dolgom lesz aláírni a válási papírokat, amint kitettem a lábam erről az elcseszett helyről. Még mindig nem sikerült visszaemlékeznem konkrétan a történtekre. Annyi derengett, hogy Davide utánam jött a lépcsőn, miután megvádolt, hogy Mihával töltöttem a napom és onnan képszakadás. Emlékszem az utcára, a hidegre és Miha hangjára, de semmi más nem derengett. Az arcomhoz nyúlva hálát adtam az égnek, hogy nem voltam olyan állapotban, hogy lássam a sebeket és zúzódásokat, mert minden éjjel kísértettek volna. Mire újból visszatértem az emberek közé, már rendbe jöttek és elhalványodtak a foltjaim.

-Szia kincsem. – jelent meg előttem apám halványan mosolygós alakja. Barátnőm szerint bűntudata volt és saját magát okolta a történtekért, mivel idézem: „tudnia kellett volna, hogy ez egy állat". Én nem hibáztattam. Tisztában voltam vele, hogy minden lépésével csak jót akar és megóvni, de az, hogy nem jól sültek el a dolgok, nem az ő hibája.

-Mehetünk? – pattantam fel, amitől majdnem szétesett laza kontyba fogott hajam. Elköszöntünk az ápolóktól, átvettük a kartonomat és elhagytuk az épületet.

-Kitakaríttattam a lakásodat és elhozattam a cuccaidat. – puszilta meg a homlokom és mielőtt beültünk volna az autóba, elém tolt egy köteg papírt. – A válási iratok. Írd alá az alján minden lapnak, hogy még ma beadhassam. A többit intézi az ügyvéded.

Úgy tettem, ahogy mondta. Az anyósülésen ülve, a kesztyűtartónak támasztva firkantottam a nevem sorra, amitől a lelkem elkezdett megnyugodni. Ismét szabad voltam.

A régi lakásom előtt ácsorogtunk és egyikünk sem tudta mit mondjon. Szavak nélkül húzott magához egy szoros ölelésre és a fülembe súgta mennyire sajnálja. Könnyeimmel küszködve bólogattam, akár egy óvodás, akit először hagynak magára az ovi kapuin belül.

-Szeretném, ha boldog lennél. – simított végig a hajamon és egy boldogabb mosoly kíséretében beült az autóba. Fáradtságtól elnehezült végtagokkal szedtem elő a focilabdás kulcscsomómat és léptem be a mindig biztonságot nyújtó falak közé.

Ledobva a táskámat, lerúgva a cipőmet igyekeztem a konyhába, hogy felmérjem a terepet. Egy apró sikkantás hagyta el a számat, mikor megláttam, hogy Alessia a pultot támasztva kortyolgatja a kávéját. Annyira megörültem neki, hogy azonnal a nyakába ugrottam és magamhoz öleltem. Még mindig pizza illata volt. A nagy boldogságban fel sem tűnt a másik alak, aki a mosogató mellett ácsorgott karba font kézzel. Enyhén megköszörülte a torkát, én pedig rákaptam a tekintetem. A gyomrom bukfencet vetett az életre kelt pillangóktól és a földet kezdtem pásztázni.

-Hagylak titeket. – kapaszkodott bögréjébe barátnőm és a fülembe súgta. – A nappaliban leszek.

Zavartan helyeztem át a súlyom egyik lábamról a másikra, miközben kinyúlt pólóm aljával babráltam. Nem igazán értettem mit keres itt, mikor tisztán emlékszem, hogy elbúcsúztam tőle a kórházban.

-Szia. – lépett elém és féloldalas mosollyal az arcán fogta meg mind a két kezem. Ujjai forrón fonódtak össze az enyémekkel.

-Szia. – vettem mély levegőt, csak a biztonság kedvéért, hogy újra érezhessem az illatát.

-Örülök, hogy itthon vagy. – lépett még egy lépéssel közelebb. Az orrom szinte súrolta a mellkasát.

-Hogy kerülsz ide? – motyogtam magam elé, ami így is túl hangosnak hatott a konyha csempéinek köszönhetően. – Nincs egy esküvő amit szervezned kellene? – keményítettem meg a hangom és felnéztem a csodálatos szemeibe.

-Már nincs, legalábbis amíg nem mondasz nekem igent és az apád hívott ide. –a válasza teljesen lesokkolt. Az apám hívta ide, ŐT? Miért nem lesz esküvője? Mi történt a lánnyal akinek fehér ruhában a legboldogabbnak kellett volna lennie, miközben kimondja az örökre szóló igent Miha Blazicnak. – Nagyon meglepődtem mikor felhívott, – folytatta – bocsánatot kért és szinte könyörgött, hogy ne haragudjak rá. Megesküdött, hogy soha többé nem áll közénk.

-Ezért bontottad fel az eljegyzést? – vontam össze a szemöldököm.

-Nem. Azt már előtte megtettem. – vont vállat.

-Miért? – kérdeztem rekedten.

-Azért, amiért most itt vagyok és elviseltem Alessia lepcses száját. – nevetett fel. – Azért, amit nem győzök ismételgetni és szeretném, ha végre elhinnéd, hogy te vagy a mindenem. – halkult el a hangja, mintha arra várt volna, hogy válaszoljak. Meg is tettem. Nem szavakkal, ugyanis a torkomra forrtak a szavak. Elhúztam tőle a két tenyerem, de csak annyira, hogy az arcára simítsam őket. Ismerős bizsergés szaladt végig a gerincemen. Kiszáradt ajkaim benedvesítve pici mosollyal döntöttem homlokom az övének.

-Szeretlek. – hunytam le a szemem és csak élvezni akartam a soha vissza nem térő pillanatot. Mire észbe kaptam, két karja körém fonódott, elsuttogott egy „vila"-t és puha ajkai birtoklóan csókolták az enyémeket. A tüdőm megtelt a semmihez sem fogható illatával, a szívem szerelemmel és vággyal. A mellkasom dörömbölt és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem töri össze eszméletlen gyorsan dobogó szívem a bordáimat. Nem akartam újból kórházban kikötni.

-Na végre! – hatolt át egy hang a rózsaszín szerelem buborékon. Elhúzódtunk mind a ketten és nevetve figyeltük az ajtófélfának dőlt lila hajú lányt, aki éppen chipset ropogtatott és igyekezett mesteri mozdulatokkal Draxet utánozni a Bosszúállók: Végtelen háború híres jelenetéből. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.

-Haver, te mióta állsz ott? – tettem fel a híres kérdést.

-Egy órája. – vont vállat nem törődöm módon és nevetve odalépett mellénk. – Mesteri szintre fejlesztettem a láthatatlanságom.

-Mi baja? – vonta össze Miha a szemöldökét.

-Jajj, sajnálom. – csóváltam a fejem lemondón. – Velem együtt megnyerted az összes mániámat, köztük a Marvel és StarWars teljes univerzumát.

-Még visszacsinálhatom? – nézett riadtan Alessiára.

-Nem hinném. – húzta fel orrát a lány morcosan és ez volt az a pont, mikor mindegyikünkből kitört a nevetés. – Komolyra fordítva a szót. Amint kiromantikáztátok magatokat, készüljetek, mert hivatalosak vagyunk egy buliba.

-Buliba? – vontam fel a szemöldököm. Nem így készültem.

-Igen, én szerveztem. A pizzériában találkozunk hétkor. – közölte ellent nem mondást tűrően és felkapva a táskáját elindult kifelé, de a bejárattól még visszakiabált. - Védekezzetek!

„Nem szép, mikor leégetnek a barátaid."