HUSZONKETTŐSZÖR próbáltam bemenni a pizzériába, de képtelen voltam abbahagyni a sírást és nem így szerettem volna meglátogatni a barátnőmet. Már, ha még annak mondhattam. Letöröltem elmaszatolódott sminkemet és felszegett fejjel, nagy levegőt véve lenyomtam a kilincset.

A hely nagyon sokat változott mióta utoljára láttam élőben. Sokszor kaptam róla képeket, de élőben még gyönyörűbb volt. Az egészet családias meleg járta át, minden színes volt. A bútorok tarkára festve, a pult márvány lapja átlátszó, tele csillámokkal, a sarokban kényelmes kanapé. Mégis a leg látványosabb a puzzle-ből kirakott plafon volt. Egy csodálatos freskóra emlékeztetett és tudtam, hogy Alessia édesanyja agyából pattanhatott ki az ötlet. A spot lámpák tökéletesen beleillesztve. Leesett az állam.

Miután kinézelődtem magam, az „Idegeneknek belépni tilos" ajtóhoz lépve újra erőt gyűjtöttem és beléptem. Semmit nem változott. Haja két fonatban, ruhája és homloka lisztes.

-Ciao gatta. – köszörültem meg a torkom. Csodálkozó tekintete leírhatatlan volt. –Bejöhetek?

-Szia, gyere nyugodtan. – hajtotta le a laptopot és hátradőlt a forgós székben. Leültem vele szemben, majd egy darabig néztük egymást némán. Végül felállt és egyetlen szó nélkül sírva átölelt. Újra kibuggyantak a könnyeim és úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta.

-Hiányoztál. – motyogta.

-Úgy sajnálom. – néztem a szemébe, mire csak megcsóválta a fejét.

-Hogy kerülsz ide? Maradsz is? Igaz, hogy Lanzafame a Fradihoz igazolt? – öntött el kérdésekkel.

-Igen, igaz. Hazaköltöztünk.

-Nem vagy boldog. – méregetett.

-Boldog vagyok! – bizonygattam, de magam sem hittem el. – Találkoztam Mihával...

-Mindent értek. – emelte fel két tenyerét, majd levette a kötényt.

-Mit csinálsz? – csodálkoztam, miközben összeszedte a cuccait.

-Elmegyünk bulizni. Mi mást? – vigyorgott. – Kicsípjük magunkat és nagyon berúgunk. – vonogatta a szemöldökét.

Minden ellenkezés nélkül a lakásába vettük az irányt. Nem számított, hogy még reggel van, elkészültünk, felöltöztünk a legkihívóbb mini ruháinkba, magassarkú cipők simultak a lábainkon és az egyik közeli bárban kötöttünk ki.

-Kezdésnek két tequilát kérnénk. – mosolygott a pultosra, aki minden szó nélkül elénk tette az italokat.

Kinn már sötétedett, minden fontos dolgot áttárgyaltunk, mikor megérkezett egy rakás ismerős arc. Mindenki örömmel köszöntött, de mi már vihogósra váltva fogadtuk őket. A régen látott focisták meg-meg ölelgettek, ami ráébresztett milyen nagyon hiányoztak.

-És... - kezdett bele Sigér egy sör mellett, már a befoglalt boxban csücsülve. – tényleg férjhez mentél ahhoz az olaszhoz?

-Davide egy tündér, majd ti is megismeritek és megszeretitek. Nem mellesleg Juventus nevelés, szóval jól járt vele a csapat. –foglaltam össze.

-Az lehet, de többen, köztük Varga nem. Ha tényleg olyan jó, mint mondják, harc lesz a posztjáért. A másik pedig Blazic. – jelentette ki Botka szemrebbenés nélkül a reakciómat lesve, de nem fejtegette tovább.

-Tényleg, hol van Miha? – forgolódott Alessia.

-Hívtuk, de nem akart jönni. Edzésen sem jelent meg ma, pedig az öltözőben már készenlétben állt. Van egy sejtésem mi baja van. – csücsörített felém Sigér.

Megráztam a fejemet és megpróbáltam nem válaszolni. Inkább egy újabb röviditalt döntöttem le a torkomon és sörrel a kezemben a zenegéphez léptem. Keresgéltem valami számot, amire táncolni lehet, mikor éreztem, hogy valaki mellém lép.

-Miért teszed ezt vele? – fonta össze karjait Dibusz.

-Nem tudom miről beszélsz. – állt meg az ujjam a monitoron kiválasztott szám felett.

-Mia, Blazic jó gyerek. Te pedig játszod a jégkirálynőt, összetörted azzal, hogy összeházasodtál ezzel a Hottentottával és belelökted egy kapcsolatba, ahol nem boldog. A teljesítménye romlik és ha így halad, a focit is elveszed tőle.

-Mit vársz tőlem? Nem az én hibám! – mordultam rá. Fájtak a szavai, hiszen tudtam, hogy lényegében igaza van a kapusnak, de ő lemaradt az előzményekről. –Sok mindenről lemaradtatok. Egyikünk sem tehet róla, szóval kérlek hanyagoljuk a témát. Blazic nem lehet velem, én pedig nem lehetek vele. Fogadjátok el.

-Szereted? – döbbent le.

-Hagyj békén Dini. – fordultam el tőle és zene helyett az asztalhoz csörtettem. –Én hazamegyek, ha nem baj. – mosolyogtam Alessiára, majd a fiúkra.

-Menj csak, de reggel várlak egy pizzára. – ölelt át, ami picikét megnyugtatott. Elköszöntem mindenkitől, majd hazafelé vettem az irányt. Az utcán hömpölygő embereket nézegettem és elképzeltem kinek milyen lehet az élete. Van akiről sütött, hogy szomorú, volt aki szimplán fásult volt. Néhány szerelmes párról undorítóan lerítt, hogy nyakig elmerültek a rózsaszín habokban.

-Majd belefulladtok. – motyogtam.

Otthon felkapcsoltam a bejárati lámpát, Davide kocsija már otthon volt, így halkan vonultam a fürdőszobába, egyenesen a zuhany alá. Hajam felkontyoltam, sminkemet teljesen leszedtem, fogat mostam, de még így is alkoholt árasztottak a pólusaim. A szennyestartón most is hevert a zöld-fehér pólóm, amibe belebújtam és kerestem egy tiszta bugyit. Kerestem a telefonomat, de nem volt a táskámban. Ezek szerint itthon hagyhattam. Gombóc nőtt a torkomban. Nem szóltam a férjemnek hová megyek, az éjszaka kellős közepén értem haza, telefon nélkül. Biztos halálra aggódta magát, míg én leittam magam. Lábujjhegyen osontam fel az emeletre, be a hálóba. Ahogy kinyitottam az ajtót, felkapcsolódott a lámpa.

-Hol voltál? – szegezte nekem a kérdést. Hangszíne megrémisztett, ahogy az ágyon ülve, térdén támaszkodva figyelt.

-Alessiával elmentem meginni egy-két italt. – sütöttem le a szemem.

-A telefonodat pedig szépen lehelyezve az éjjeliszekrényen hagytad. – bökött az említett tárgy felé. –A jegygyűrűd attól még rajtad volt? – dörrent a hangja, amitől összerezzentem.

-Csak ketten iszogattunk.

-Ennyire hülyének nézel amore? – állt fel. Minden porcikámon átfutott valami hideg érzés. Ledermedtem egy pillanatra, de hamar elmúlt és bekapcsolt az életösztönöm. Hátrálva hagytam el a szobát, míg ő szikrázó szemekkel, akár egy vadász a prédáját, követett. Leszaladtam a lépcsőn, de még mielőtt a végére érhettem volna elkapta a hajam. Tekerve rajta kettőt a markával magához rántott. Majdnem elestem a hideg kövön, de megtartott. Szemeimbe könnyek szöktek a fizikális és lelki fájdalomtól egyaránt.

-Én a lelkem kiteszem érted. Itt rohadunk ebben a mocskos országban a kedvedért, te pedig fogadjunk, hogy azzal a nyomorulttal henteregtél. – fejemen enyhült a fájdalom, de nem sokáig lélegezhettem fel, mert elkapta a torkom. – Alig vártad, hogy újra láthasd, igaz?

-Nem vele voltam. – nyöszörögtem.

-Ne hazudj nekem cagna (kurva)! – üvöltött pár centire az arcomtól. – A rohadék még edzésen sem volt. Miután nem vetted fel a telefont egészen éjszakáig és itthon sem találtalak, nem volt nehéz összerakni a képet.

-Nem hazudok. – sírtam, de már láttam, hogy hiába.

-Troia sporca! (Mocskos ribanc.)

A következő pillanatban az utcán találtam magam egy szál pólóban, bugyiban, mezítláb. A hajam szanaszéjjel, a könnyeim folytak megállás nélkül. A legfeltűnőbb még is a felszakadt szám, csengő fülem, elviselhetetlenül égő arcom volt. Nem szerettem volna tükörbe nézni abban a pillanatban. Féltem mivel néznék szembe. Nem tudtam mi zúzódhatott még a péppé vert arcomon. A torkom rettentően összeszorult és jobb híján futva igyekeztem Alessiához, nem foglalkozva az engem pásztázó kíváncsi arcokkal. Mindegy volt, csak őt ne lássam soha többé. Ez volt az utolsó emlékem és az agyam teljesen kikapcsolt.

Nem szép dolog, mikor féltékeny az ember.