2. fejezet

MÁSODSZOR olvastam végig az elkészült blog bejegyzést, de még mindig nem volt kerek a történet. Hatalmasat sóhajtva fejeltem meg az asztalt, aminek eredményeként a koponyámba fúródott a szemüvegem. Szitkozódva vettem le és átmasszíroztam lüktető orrnyergemet. Valami hiányzott a történetből, de képtelen voltam rájönni arra az aprócska pontra, amitől kisiklott. Tizenéves korom óta vezettem blogot, ahol kedvenceimről szóló, általam írt képzelgéseket, „fanfiction"-öket publikáltam. Eleinte hobbinak indult az egész, imádtam csinálni. Végül teljesen kiforrta magát és mára több százezres olvasó táborral rendelkeztem, minek következtében másodállásként funkcionált a pizzéria mellett. Teljes brand-et húztam fel, mindent önerőből. Instagramon közel fél millióan követtek rengeteg országból, ugyanígy a facebookon és minden egyéb platformon. A rajongók elvárták a napi frissítést és az állandó média jelenlétet. Páran ijesztően sokat tudtak rólam, a magánéletemről, hisz nem egyszer érkezett szerelmes levél, rajongói köszönet vagy fenyegető üzenet az olvasóimtól. Igyekeztem mindenkinek megfelelni, de egyéb mindenre is időt szakítani, köztük a folyamatban lévő könyvemre is. Alakult a legnagyobb álmom, hogy kiadhassam papír formájában egy irományomat és viszontláthassam egy kirakatban.

Agyvérzésig járattam a tekervényeimet, de ott maradt a hiány. Talán a tűz hiányzott a romantikus meséből, az a fajta amit már nagyon régen nem éreztem. Nem az írással volt a baj, hanem a romantika vonzatával, azzal az elsöprő szerelemmel, a szikrával, amit hiába próbáltam papírra vetni, évek óta kihalt belőlem. Utoljára három éve voltam szerelmes. Azt hittem Ő lesz az igazi. Alessia bátyja Damiano egy igazi sármőr volt, én pedig húszas éveim elején járva bedőltem annak a csillogásnak, amivel az énekesi karrierje kecsegtetett. Apám révén soha nem jöhetett szóba sportoló, tudtam mit vállalnék, de a Maneskin zenekar csodálatos hangjának tulajdonosa akkor még nem volt tiltólistás. Mára azzá vált. Egy darabig minden tökéletes volt, én pedig úsztam a rózsaszín vattacukor felhőn, míg végül elolvadt az egész és hatalmas robajjal estem pofára, amit a körülöttem lévők is megéreztek. Megkeményedett a szívem, a belső falaim acélból húzták fel magukat az égig, amit azóta sem sikerült senkinek átmásznia. Aki megpróbálta, arra gépfegyveres őrök adtak le több sorozatot és még csírájában elfojtva zuhantak a mélybe. Damiano megcsalt, én pedig Magyarországra költöztem egy teljesen új élet reményében. Minden tökéletes volt, de akárcsak a regényemben, a valóságban is tátongott egy befalazhatatlan űr.

Az ajtó nyitódására kaptam fel a fejem, reflexből lehajtva a laptop tetejét. Alessia tiszteletben tartotta és soha nem nyúlt a gépemhez, de jobb volt a békesség.

-Zavarok? – copfozta újra lilás árnyalatú haját a teljes napi munka után. Homlokán fehér liszt nyomok húzódtak, a hóemberes köténye pedig paradicsomszószos volt.

-Dehogy, mára végeztem. – mosolyogtam rá.

-Éppen ezért jöttem. – rágcsálta a száját idegesen. – Darius elkéredzkedett, én pedig elengedtem hamarabb. Ezzel nem is lett volna probléma, de bejött még egy nagyobb rendelés és nincs aki kivigye az utolsót.

-Kölcsönadod a kocsidat? – vontam fel a szemöldököm, ugyanis egyértelmű volt, hogy rám marad a futárkodás.

-Én kiviszem ezt a maradékot, de ennek már ott kellene lennie, neked pedig útba esik. – tárta szét a karjait idegesen. Annyira rá tudott stresszelni a pontosságra, hogy saját magának okozott vele lelkiismeret furdalást.

-Odaérek, ne aggódj már állandóan. – kaptam fel a táskámat és összeszedtem a dolgaimat, hiszen este tíz óra volt és nem terveztem visszajönni bezárni.

-Grazie. – fújta ki a levegőt egy ölelés után. – Ne számíts jattra! – rázta felém a mutatóujját és eltűnt a konyhában.

Felszedtem a hőtárolós dobozt, ami már ki volt készítve a pultra. Leellenőriztem, hogy rátűzték e a számlát, megjegyeztem a címet és felcsatoltam a kis Vespámra. Út közben a kellemes nyári szellő simogatta az arcomat. Imádtam a nyarat! Olaszországot és leginkább az otthonomat, Aradeo-t juttatta eszembe. Az állandó meleget, a jó hangulatot, a nyüzsgő utcákat, ahol minden repedést ismertem a járdán, a jelzőfények váltakozását fejből tudtam és a házakból kiszűrődő zajokhoz is arcok párosultak.

Itt is hasonlóan párás volt jelenleg a levegő, mintha gőzt lélegeztem volna be. Leállítottam motorom a panelház előtt, kivettem a rendelt pizzákat és üdítőket és keresni kezdtem a kapucsengőt. Kovács néven volt a lakás és amíg vártam, hogy kinyissák a gombbal, élveztem az aszfaltból áradó hőt a lábaimon. Kattant a zár, én pedig a lépcsőt választottam lift helyett, egészen a nyolcadik emeletig. Ilyenkor kifejezetten gyűlöltem a klausztrofóbiámat, bár az alakomnak jót tett a séta. Pár perc elmélkedés után megtorpantam a 21-es számmal ellátott ajtó előtt. Elmosolyodtam, ugyanis ez volt a szerencseszámom és a születésnapom dátuma is. Hittem a számmisztikában. Megigazítva a rövidnadrágom, egyik kezemben egyensúlyozva a dobozzal, bekopogtam.

Az ajtó kis szöszmötölést követően résnyire kinyílt. Nem láttam a lakás tulajdonosát, csak érdes hangja ütötte meg a fülem. Férfias volt és irtó szexuális. Tudni akartam kihez tartozik ez a hangszín! Mintha gondolatolvasó lett volna az illető, kitárta a bejáratot.

Minden erőfeszítésem ellenére végig vezettem rajta a szemem, tetőtől talpig, miközben Ő is végig mért, nem e valami sorozatgyilkos vagyok. Csodálatos színű szemei sarkában apró ráncok képződtek, amiből rájöttem, hogy mosolyog.

-K-kovács? – zavarba ejtő tekintetétől dadogva képeztem a szavakat.

-Ő a főbérlő. – válaszolta angolul, mire teljesen meglepődtem. Leküzdve a gyomromban keletkező bizsergető érzést, én is nyelvet váltottam.

-Meghoztam a pizzákat. – jelentettem ki, mintha a rák ellenszerét tartanám a tenyeremben és vártam a reakcióját.

-Ha tudtam volna, hogy ilyen csinos csajok is futárkodnak a PadrePizza-nál, minden nap ezt enném. – kacsintott. Már csak ez hiányzott! Miért flörtöl velem? Fizessen és hagyjon elmenni a szégyenteljes gondolataimmal együtt, amikben Ő a főszereplő.

-Kivételes alkalom. Én a tulajdonos vagyok, azaz az egyik. – Magyaráztam, magam sem tudom miért.

-Ismerős vagy valahonnan... - vonta össze a szemöldökét.

-Megeshet. – rántottam meg a vállam.

-Én nem vagyok az? – vigyorgott önelégülten. Ki ez a férfi? Biztosan emlékeznék rá.

-Sajnálom. – csóváltam meg a fejem, ezzel letörve az önbizalmát.

-Akkor bemutatkozom: Miha Blazic. Téged hogy hívnak? – nyúlt a szabad kezem után és egy csókot nyomott a kézfejemre. Ajka érintésétől remegni kezdtek a lábaim.

-Így sem tudom ki vagy. – Köszörültem meg a torkom, kibújtam a válasz elől és elmotyogtam egy viszlátot. Végig magamon éreztem a tekintetét és csak a folyosó végén jöttem rá, hogy nálam maradt a kajája. Gyorsan visszamentem, a kezébe nyomtam mindent és ott hagytam fizetés nélkül. Szabadulni akartam, ha ennek az ára az, hogy a vendégem volt egy vacsorára, ám legyen!

A tüdőmben rekedt levegőt csak a járgányom mellett sikerült kifújnom. Nem értettem a furcsa érzelem kavalkádot ami magával ragadott. Elismételtem a nevét egy párszor, hogy ne felejtsek el rákeresni a neten mire hazaérek és elfordítottam a slusszkulcsot.

Nem szép, ha zavarba hozzák az embert.