TIZENKILENCEDSZER suttogta, hogy „a menyasszonyom" és csókolt meg mindenki szeme láttára büszkén, miután ujjamra húzta a szikrázóan csillogó gyűrűt. Zavarban éreztem magam, de eltökélt voltam. Hozzá fogok menni ehhez a csodálatos férfihoz és végre boldog leszek. Mindenki odajött gratulálni, élen az apámmal. Nem győzte elmondani, hogy mennyire örül nekünk és alig bírta visszafogni magát napokkal ezelőtt, hogy ne rontsa el a meglepetést.

A rengeteg gratuláció után mindenki szétszéledt és folytatódott a party. A sok meghívott táncolt, evett, ivott és mulatott. Lanzafame elvonult apámmal diskurálni, én pedig egyedül maradtam a terem kellős közepén nézelődni.

-Gratulálok. – Megfordultam és szomorkás mosolyával találtam szemben magam. –Szabad egy táncra? –nyújtotta felém jobb kezét, amit pici bólintással elfogadtam. Egy pillanatra megállapodott szeme a gyűrűn, de tovább vándorolt a tekintete, egészen a csuklómra. Derekamnál fogva húzott a mellkasához, hagyva hogy minden szomorúságot és fájdalmat elűzzön testének melege. Lehunytam a szemem és a vállának döntöttem a homlokom, míg ő a fejem tetejének támasztotta az arcát. Így ringatóztunk a lassú zenére és úgy éreztem abban a pillanatban a világ legszomorúbb embere vagyok. Az a férfi ölelt, akivel egy ütemre dobbant a szívem, mégis tudtam, hogy jól döntöttem, hiszen ezt a lehetőséget már régestelen régen elvágták. Óráknak tűnő percekig maradtunk ebben a pózban, egyetlen szó nélkül. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy eljött a búcsú ideje és valószínűleg többé nem látjuk egymást. Leengedve a karját, derekamnál fogva húzott a szabad levegőre, figyelve, nehogy feltűnést keltsünk. Már a teraszon ácsorogva elemeztük a másik arcát, mikor végre ismét megszólalt.

-Szeretném, ha nagyon boldog lennél. – emelte meg az államat. Be kellett csukjam a szemem, hogy ne sírjam el magam. –Ígérd meg nekem Mia. Kérlek. – könyörgött.

-Megígérem. – leheltem megtörten. Alig mondtam ki a szót, puha ajkai érintették az enyémet. Nem rendes csók volt, sokkal inkább egy simogatás, amit sosem felejt el az ember, mert bekúszik a bőre alá és miután odafészkelt, nem lehet elzavarni soha többé.

Aztán vége lett. Még láttam, ahogy széles vállai egyre inkább távolodnak tőlem. Nem akartam elengedni, de nem volt más lehetőség. Ennyi volt a történetünk.

Több hét eltelt már az eljegyzésünk óta. Élő zombiként közlekedtem a lakásban, ahová már teljesen beköltöztem. Mégis, hogy nézett volna ki, ha külön lakásban éljük napjainkat a vőlegényemmel? Furán, az biztos. Kávéval a kezemben ácsorogtam a teraszon, élvezve a májusi napsugarakat és igyekeztem az utca forgatagára koncentrálni. Csillogó gyűrűmet birizgálva figyeltem az embereket, amint elkezdenek nyüzsögni, az autókat, ahogy kialakul a szokásos dugó. A biciklis gyerekeket, miközben nevetve tekertek az iskola irányába. Elém ugrott egy kép, ahogy göndör hajú, angyalarcú kislányom ugyanígy fogja majd róni egyszer az utcákat, mosolya bevilágítja majd a környéket. Egyetlen hibája volt az álomképnek, mégpedig az, hogy a lányom szemei kéken csillogtak.

Eszembe jutott a boríték, amit Alessia hozott magával a születésnapomon. Állítólag Miha által írt levél volt benne, de még nem mertem kibontani. Azon is gondolkodtam, hogy elégetem, de valamiért inkább csak elsüllyesztettem az éjjeliszekrényem fiókjának aljába.

Megráztam a fejem és befelé vettem az irányt. Éppen időben, mert a telefonom megcsörrent. Egy régestelen régen elfeledett telefonszámmal szemeztem a kijelzőn. Thomas Raggi neve villogva könyörgött, hogy a zöld gombra nyomjak, de én nem tudtam, hogy mit akarhat tőlem a srác évekkel később. Behunytam a szemem és újból elém ugrott a kép, mikor rányitottam, miközben Damiano-val élvezték egymást. A gitáros eleinte jó barátom volt, ma már ismerősnek sem mondható. A hívás megszűnt, én pedig fellélegeztem. Egészen addig, míg ismét csörögni nem kezdett.

Hatalmas sóhaj keretében szóltam bele a készülékbe.

-Haló, remélem fontos, mert nem igazán érek rá. – daráltam egyszuszra.

-Mia! Istenem, hatalmas baj történt. Alessiát nem értem el, ide kell jönnöd. –hadarta összefüggéstelenül a szavakat, ami megijesztett.

-Nyugodj meg Thomas, mondd el mi történt. Talán meg tudjuk oldani anélkül, hogy felöltöznék. –csitítottam.

-Ide kell jönnöd! – már üvöltötte. – Azonnal!

-Mégis mi ennyire fontos? – helyeztem a bögrémet a mosogatóba.

-Damiano... - kezdett bele, nekem pedig két ütemet is kihagyott a szívem. – Nem ébred fel, hiába keltegetem.

-Hívtad már a mentőket? – kérdeztem, de hangom még saját magamnak is erőtlenebbül hangzott.

-Igen, de még nem értek ide a próbaterembe. –már sírta a szavakat.

-Sietek. – nyugtattam meg, bár fogalmam sem volt róla, hogy fogok tudni ilyen állapotban vezetni.

-Mia... igyekezz kérlek, nem lélegzik.

Ahogy kiejtette a száján az utolsó mondatot, rányomtam a telefont és hiper sebességgel felöltözve már úton is voltam feléjük. Az agyamban rengeteg kérdés cikázott, köztük az, hogy miért engem hívott Damiano szülei helyett? Mi történhetett vele és miért akar kiszakadni a torkomban dobogó szívem?

Nagyjából negyed óra alatt tettem meg a próbaterembe vezető utat, ami máskor normális tempóban közel háromnegyed óra lett volna. Már ott álltak a mentősök. Nem törődve a kocsi lezárásával, berontottam a helyiségbe.

A szemem elé táruló látványt soha a büdös életben nem fogom tudni feldolgozni és kiverni a fejemből. Minden egyes töredéke örökre az agyamba égett. Ahogy berohantam, meg is torpantam a látványra. A férfi vékony teste félmeztelenül hevert a sarokban lévő zuhanykabin mellett. Végtagjai elernyedve, karján tűszúrásokat bizonyító véraláfutások, szemei alatt sötét karikák. Thomas mellette térdelt. Abban a pillanatban lassítva figyeltem, ahogy a mentősök odébb húzzák a fiút és Damiano élettelen testét egy fekete anyaggal örökre betakarják.

A világ megszűnt körülöttem. Minden zaj elhalkult, a fülem csengett, a látásom elhomályosult és meg kellett kapaszkodjak az egyik gitárállványba, hogy ne csukoljanak össze a lábaim. Elöntötte minden porcikámat valami megmagyarázhatatlan fájdalom. Levegő után kezdtem kapkodni, miközben szalaggal körbekerítették a helyszínt. Nem emlékeztem, hogy kerültem az utcára, de saját magam átkarolva sétálgattam fel és alá. Teljes volt a képszakadás.

Ki tudja mennyi idő után megjelent Alessia anyukája, akinek keserves sírása rázta meg a kerületet. A könnyeim folyni kezdtek, de nem tudtam átadni magam a gyásznak. Olyan nincs, hogy Damiano David, életem megrontója, első szerelme, a bátyám helyett bátyám, Alessia testvére, valakinek a gyermeke, mindenki kedvence, lányok és fiúk rajongásának tárgya holtan hever a saját próbaterme padlóján, ugyanis túladagolta a heroint.

-Arra kért ezt adjam oda. – lépett mellém Thomas üres tekintettel és a kezembe adott egy papír fecnit, amin a jól ismert dőlt, mégis gyöngybetűkkel búcsúzott. Csorgó könnyekkel szembesültem a ténnyel, hogy Damiano David halála az én hibám és senki másé. Nem tudta feldolgozni, hogy megházasodok és úgy döntött, nem is szeretné. Az utolsó mondata annyi volt: „Örökre elment az én Marlenám."

Nem szép, mikor megöl valakit az ember.