A nővérkerobotom, Carla keltett. Újabb vágyakozó álmot hagytam magam mögött...
-Helena, kelj fel!
-Hagyjál már, Carla...-törtöltem meg a szememet álmosan.
-7:45 van, december 12. Be kell venned a gyógyszereidet!
-Eh...

Kikecmeregtem az ágyból, és elindultam a konyha felé, ahová Carla ki szokta rakni a temérdek gyógyszert. Elkezdtem lenyelni a tablettákat, majd miután végeztem, ittam egy pohár vizet.
-Carla...süss palacsintát-adtam ki a parancsot.
-Ahogy kívánod-mondta robotiasan, aztán elindult előkészíteni a fekete, fehér, vagy szürke hozzávalókat. Amíg kevergetett meg sütögetett, leültem tévét nézni.

Valami vígjátékot kezdtem el. Nem volt túl izgalmas, de unaloműzésnek megteszi.

A szürke bőröm egészen kifehéredett. A hajamhoz kaptam, ami szintén megegyezett fehér pólóm színével. Gyorsan berohantam a fehér hálószobámba, és felkaptam a fekete lélegeztetőgépet. Mélyeket szippantottam, majd a bőröm és a hajam elkezdett sötétedni. Miután elég jónak találtam a színeket, letettem az eszközt, és visszaslattyogtam a tévé elé. Egy idő múlva Carla elkészült a palacsintákkal, majd kihozta elém. Elkezdtem falatozni. Miután megreggeliztem, Carla elmosogatott.

Nos, egy olyan világban élek, ahol minden fehér, fekete, vagy szürke. Ezeknek az összes árnyalata alkotja ezt a helyet. Na, én még ezen a világon belül is a szerencsétlenek közé tartozom, mivel beteg vagyok. Egészen pontosan egy olyan dologban szenvedek, amit nem is nagyon lehet betegségnek nevezni. Csak szimplán kiderült, hogy az immunrendszerem gyenge, ezért egy 153 négyzetméteres karanténban kell leélnem az életemet Carla-val, a nővérkerobotommal, aki gyakorlatilag a szolgám. Persze csak azért gondolok így rá, mert ez ad egy minimális elégedettséget. Ugyanis rohadtul nem vagyok boldog itt. Elegem van ezekből a színekből, és ebből a házból.

Egy 16 éves lány vagyok, Helena. Fogalmam sincs, milyen hónapban és melyik napon születtem, csak az évet tudom saccperkábéban. Szóval úgy 16 éves vagyok. Így sokkal helyesebb.

Na de térjünk vissza a mosogatásra. Carla épp az edényeket törölgette, mikor egy furcsa, rádiós hang szólalt meg a plafonból. Ebbe építettek ugyanis egy csomó kamerát, hangosítót, lehallgatót, és egy hangszórót. Az utóbbit hallottuk meg.

Carla, légyszíves gyere ki, mert meg szeretnénk beszélni veled valamit.

Carla elment, én pedig tudtam, hogy van 2 percem nélküle. A kamerák figyeltek, szóval csak egy dolgot próbáltam ki. Odamentem a konyhakésekhez, kivettem egyet, illetve a gyümölcsös kosárból egy almát, és elkezdtem szeletelni. Még sosem csináltam ilyet. Ekkor egy hirtelen reccsenés ütötte meg a fülemet, amitől nagyon megijedtem, és véletlenül megvágtam az ujjamat.

Fájdalmat éreztem. Sérülést még sosem kaptam, mert Carla szinte soha sem hagyta, hogy bajom essen. Az érzés tehát új volt. De nem csak ez lepett meg. Valami nagyon furcsát is láttam...kifolyni az ujjamból.

A hangszóró rekedtesen hangzott fel:
Helena! Jézusom! Mit csinálsz?! Tedd azt le! Most! Gyerünk, Venza!!! Nem esett bajod?!

-Ami azt illeti...valami izé folyik ki belőlem...-válaszoltam halkan, mire megszólalt egy sziréna. De én nem ezzel foglalkoztam, hanem inkább a cuccal, ami csordogál az ujjamból. Nem fehér volt. Nem is fekete. Nem is szürke. És semelyik árnyalatuk sem volt az a szín. Nem tudtam, mi az. Furcsa...

Ekkor kinyílt az ajtóm, mire belépett néhány maszkos ember. Befújtak valami gázzal, amitől elkábultam. Ezután néhány szót hallottam csak.

,,Nézd!"

,,Jaj!"

,,Biztos meglátta!"

,,Francba!"

,,Mióta folyhat ez az izé?"

,,A vére!"

-Piros...-suttogta egy lány.

Mikor felkeltem, a karanténomban voltam. Az ágyban feküdtem, és Carla ebédet csinált. Az ujjamra néztem. Semmit sem láttam rajta. Se egy csepp olyan furcsa izé, se egy vágásnyom. Semmi. Csak az ujjam. Kimentem a konyhába. A kések eltűntek. Carla a kezét pengévé változtatva tudott vagdosni, mert most is épp petrezselymet vagdalt.
-Carla...
-Á, szia! Milyen volt az éjszakád? Jó sokáig aludtál, Helena. 11 óra 28 perc van.
-Jézusom...-sóhajtottam, aztán leültem a kanapéra.
-Mi a bajod?
-Carla...tegnap mi történt?

Carla nem válaszolt. Csak vagdalta a petrezselmyet.
-Carla?
-Helena, tegnap véletlenül megvágtad magadat egy késsel, ezért meggyógyították a sebedet.
-De mégis miért?
-Mert a betegséged miatt veszélyes lehet-mondta, aztán elhallgatott. Érezni lehetett, hogy nem mond igazat. Túl furcsa volt az az egész. Igen, Carla egy robot, de akkor is nagyon bizar, hogy így hazudott.

-Carla, miért kell minden este altatóval elaludnom?
-Mert a betegsé-
-CARLA!!! Miért kell minden este altatóval elaludnom?-ismételtem hangosan.
-Mert a betegséged miatt nem tudsz aludni.
-Carla! Tudom, hogy hazudsz. 16 éven át ebben a lyukban kellett élnem, és azt sem tudom igazán, hogy miért. Carla, kérlek, válaszolj!-könyörögtem, de Carla egy robog. Nem fog megesni rajtam a szíve, hiszen irányítják. Lehet, hogy pont ezért lett robot a gondozóm.

Ebéd után lefeküdtem a kanapéra. Kezd a szokásommá válni az itt ücsörgés. Elővettem a telefonomat, és elkezdtem olvasni egy cikket. Egy cikket arról, hogy milyen betegségem is van. Az a neve, hogy ,,sprainophonia".

Sprainophonia

A sprainophonia egy olyan betegség, melyet az emberek születéskor kaphatnak el, amennyiben a szülés közben az anyuka életveszélyes állapotba kerül. Ilyenkor a gyermek ezt megérzi, és egy olyan anyagot izzad ki, amivel könnyebben világra jön. Akiben ez az anyag nincs meg, és az anyja életveszélyes állapotba kerül szülés közben, a gyermek szervezete egy kicsit legyengül, amíg előállítja ezt az anyagot. Eközben a legapróbb kórokozók a gyermek szervezetébe kerülhetnek, és ezektől a gyermek nagy valószínűségel sprainophonia-t kap el.

Már vagy ezerszer olvastam ilyen cikkeket. Semmi új nem derült ki ebből sem. Utálom, hogy mindenki ilyen tudatlan a világban, és akik sokat tudnak, nem mondják el.

Ezután lefeküdtem aludni. Nagyon fáradt voltam, bár nem tudom, mitől. Elaludtam.