A szobámban keltem. Jó, oké, pontosabban fogalmazva az eredeti szobámban. Minden fekete-fehér volt. Én is. Carla ügyeskedett körülöttem.
-Mi...?-kérdeztem rekedten.
-Mi mi?-kérdezett vissza a gép.
-Hát...miért vagyok itt? Hol vannak a többiek?
-Ne hadoválj! Tudod, hogy hol vagy?
-O...otthon...
-Nem.
-Mi?
-Ez nem az otthonod. Az otthonod a családodnál van.
-Akkor...hol vagyok?
-91 éve kómában vagy. A családod már régen meghalt. Igazándiból én maradtam neked.
-Ko...kóma?
-A családod...az a néhány gyerek...Jeff eltalált egy olyan pontot a nyakadban, amitől majdnem meghaltál. Aztán nem keltél fel. De éltél. Úgyhogy lefagyasztatták magukat. Úgy építették meg a gépeket, hogy ha lekapcsolnak téged, ők is meghaljanak, de ha felkelsz, ők is felébredjenek. De ennek már 91 éve.
-Akkor élnek?
-Igen. És már fel is ébredtek. Gyertek!-kiáltott hátra Carla.

És akkor bejött Lana, Lara, Jeff, és Armin.

Mindjáan kómásnak tűntek, de mosolyogtak. Ahogy befelé támolyogtak, Lana elesett, Armin nekiment a falnak, Jeff pedig rádőlt az ágyamra, de ezek ellenére...itt voltak.
-Mi lett Christian-nal?-kérdeztem ölelések és puszilgatások közepette.
-A rendőrség letartóztatta emberrablás vádjával, majd életfogytinlagra ítélték, miután kiderült a többi kis bűne is.
-Kár, hogy kómában voltunk, mert szívesen megvertem volna-mondta lehangoltan Csenge.
-Figyelj, ő már régen halott, mi meg élünk, és itt vagyunk egymásnak-mosolyodtam el. Összeölelkeztünk. Hiába, ezért vannak az embereknek barátai.
-És hogy színes vagyok?-kérdeztem ismét.
-Nem probléma, szereztünk egy szigetet, mert megkaptuk kárpótlásként Christian cuccait...és volt egy szigete-vigyorodott el sunyin Jeff.

Az elkövetkezendő hetekben cuccoltunk, majd végül bepakoltunk egy taxiba. Elvittük Carla-t szakácsnak, így kellett még egy taxi.

Mikor kiértünk a kikötőbe, elbúcsúztunk a várostól, és elindultunk a sziget felé. A Piros-sziget felé.