Mikor beesett a kocsiba, rögtön elhajtottam a kocsival. Jeff az ablaknál várakozott, és figyelte, hogy merre megyünk. Kikanyarodtam a parkolóból, aztán megkerülve az épületet, egy kíváncsi szemektől biztonságos területen megálltam. Hogy 100 százalékig védve legyünk, felhúztam az ablakokat, becsuktam az ajtókat, bezártam az egész autót. Végül kézifék, aztán Armin felé fordultam.
-Jól vagy?
-Igen...-lihegte. Látszott rajta a sokk.
-Szegénykém...Jeff jól letámadott.
-Nekem mondod?-nevette el magát.

Mindketten kacagni kezdtünk. Amolyan sokk-levezető,
lélek-felszabadító nevetés volt. De igazából ez kellett, hogy elpárologjon a feszültség.
-Armin...ketten maradtunk-komorodtam el.
-Tudom-sóhajtott.
-De igazából van remény!
-Miféle?
-Hát...a telefonom.
-Az nekem is van.
-De neked nem tudja mutatni, hogy hol van Csenge.
-Az igaz...de van még egy remény.
-Miféle?
-Csengéék nem a régi házban vannak.
-Akkor oda tudunk menni új kütyükért!
-Pontosan, Helena!-ismét nevetni kezdtünk. Ez meg felszabadult, ,,van remény" nevetés volt.

Gyorsan elindultunk, és az egész úton senki meg se mukkant. Armin a sebeit, zúzódásait vizsgálta, én pedig vezettem.

Mikor hazaértünk, kezeltem Armin sérüléseit, majd visszaültünk a kocsiba.
-Armin...ha a mi agyunkat és az emlékeinket Christian már megpiszkálta, akkor hogy-hogy nem leszünk megint zombik? Mármint Jeff is az lett egy idő után...
-Nem tudom. De kezdem azt hinni, hogy te valójában...valójában Christian oldalán állsz!
-Mért gondolod ezt?!
-Nem tudom...valahogy a viselkedésed megváltozott. Már nem az az élettel teli boldog, tudatlan Helena vagy, mint amilyennek megismertelek. Inkább komolyabb, okosabb lettél.
-Armin! Te teljesen meghülyültél?!
-Ugyan mért?!
-Mert mindenki változhat! Nem viselkedhetek úgy örökké, mint amikor először találkoztam veletek! Azóta sok mindenben volt részem, úgyhogy ne gyere itt nekem ezzel!-kiabáltam, miközben ütöttem, ahol értem. Nem is értettem, hogy miért húzott fel ennyire a dolog, de valahogy úgy éreztem, nem bízik bennem.
-Helena, nyugodj le!
-Nem nyugszom! Miért nem bízol bennem...?-sírtam el magamat, és rámértem az utolsó ütéseket. Armin a szemembe nézett.
-Ide figyelj, Helena! Most ilyesmikre nincs időnk...-mosolyodott el. A vigyora egy pillanatig tartott, de olyan pszichopata, olyan ijesztő, olyan beteges volt, hogy nagyon megijedtem. Visszaültem az anyósülésre, bekötöttem magamat, és csendben a földet keztem pásztázni. Olyasmi érzésem lett, hogy Armin bármelyik pillanatban rám támadhat. Armin mióta skizofrén?! Bár inkább...MOST LETT ZOMBI?!

Felé fordultam.
-Armin...mikor születtél?
-1398-ban.
-A francba!-üvöltöttem, és lenyomtam a kéziféket. A zombik a számítógépre szerkesztett információkat tudják csak magukról, tehát a születési dátumuk sokat elárulhat. Kikapcsoltam az övemet, kipattantam a kocsiból, és futni kezdtem. A francba, a francba, a francba...

Megláttam a fák között a régi luxusház kőfalnak álcázott bejáratát, és látszólag nem őrizte semmi és senki, szóval arra vettem az irányt. Armin üldözött ugyan, de szerencsémre lassú volt a felesleges kilói miatt.

A rohanás miatt egyszer csak elestem egy kiálló gyökérben. Armin egyre közelebb jött, én meg még mindig a felállással szórakáztam.
-Armin...térj már észhez-motyogtam magamnak. Végül felálltam, de Armin akkor már utólért. Ellöktem magamtól, és ismét futni kezdtem.

A ház közeledett, Armin távolodott, és ez nekem így tökéletes is volt. Mikor elértem a bejáratot, berontottam a mohának álcázott bejárati ajtón, mert mázlimra nem zárták be. Becsaptam magam mögött, és odatoltam az étkezőasztalt. Felrohantam a szobámhoz.

Senki sem nyúlt hozzá semmimhez. Gyorsan előkaptam a Csengétől kapott sokkolómat, és lementem az étkezőbe. Az ajtón már dörömböltek, de megvártam, mire Armin betöri.

A fiú fáradtan támadt rám. A bal kezével bokszolós ütést mért volna rám, de elhajoltam, megfogtam a karját, hátracsavartam, majd a nyakához szorítva a sokkolót ártalmatlanítottam. Ezután bevonszoltam a fehér szobába, és kikötöztem az ágyhoz. Előszedtem az injekciókat, késeket, hogy legyen mivel fenyegetőzni.

Kábé egy órát még várnom kellett ahhoz, hogy Armin felkeljen. Mikor kipattantak a szemei, felé fordultam. Már előre kigondoltam a hatásos mondatokat.
-Armin! Jól vagy?-kezdtem. Arra gondoltam, hogy úgy a legegyszerűbb, ha eljátszom, hogy most találtam rá, és újra Christian pártját fogom.
-Helena...mi történt?-nyögte erőtlenül.
-Az autót valami fel akarta robbantani, ezért ide rohantunk, de itt te eltűntél, aztán végül megtaláltalak...így, kikötözve-tettem hozzá gyorsan.
-Helena...mikor születtél?-kérdezte halkan. Ekkor kezdtem sejteni, hogy jobban van. Úgyhogy egy kicsit szórakoztam vele...
-1529-ben.
-Franc enné meg...
-Mi az? Tán valami baj van?
-Kiengednél?

Elmosolyodtam. Igyekeztem pszichopatának tűnni.
-Ó, sajna annak most nincs itt az ideje...inkább játszunk!
-Hogy az a...Helena!
-Igen?
-Helena! Nem ismersz meg?!
-Nagyon is tudom, ki vagy! Te vagy az elrabló! Elraboltál Christian-tól! Úgyhogy ahelyett, hogy Christian kéréséhez hűen visszahoznám az emlékeidet, megöllek-vicsorogtam rá. Annyira nevetséges fejet vágott, hogy azt hittem, ott helyben elröhögöm magamat. De a jó poénhoz szerepben kellett maradni.
-Ne! Kérlek! Én csak jót akartam! Nem tudtam!-próbált kiszabadulni természetesen sikertelenül.
-Mit nem tudtál?-néztem szemeibe, de rögtön el is kaptam a fejemet, annyira vicces volt. Előkaptam egy fura fekete szurit, majd egy kést, és úgy tettem, mintha a halála módjáról döntenék.
-Ne-nem tudtam, ho-hogy nem
aka-akarod, hogy me-me-megmenteselek...-dadogta.
Végül kibuggyant belőlem a nevetés.
-Mi-mi olyan vicces?-kérdezte félve.
-Csak...csak hogy bevetted-töröltem ki a nevetés miatt kifolyt könnyeket a szememből. Értetlenül nézett rám.
-Jaj, Armin, én vagyok az, Helena!
-Mi?
-Helena! Tudod! Bízhatsz bennem!
-Mikor születtem?
-Honnan tudjam?
-Huh, tényleg te vagy-mosolyodott el. Kikötöztem a kezeit, aztán elmentünk beszedni a kellő cuccokat. Persze én a keresés közben végig azt ecsetelgettem, mennyire vicces fejeket vágott, és milyen nehéz volt kibírni nevetés nélkül. Ő nem mondott semmit, hanem inkább csendben keresgélt.

Aztán végül összeszedtük az összes kellő cuccot, vagyis három sokkolót, hat nyomkövetőt, és négy éjjellátó szettet. Ezzel felszerelkezve indultunk vissza a Sellőbe.