Unottan támasztottam a kormányt. A szél végigsöpört a fedélzeten, én pedig összébb húztam a magamra terített takarót. Nem szerettem az éjszakákat. Minden sötét, még a tenger gyönyörű kékségét sem láthatom. De Leonnak is pihenésre van szüksége, így átvettem a helyét a kormánynál. A szívem összeszorult. Már csak pár nap választott minket el a partraszállásig Angliában. A kisebb összezördülésünk óta Leon sokkal távolságtartóbb lett, ráadásul a tervezett útvonalon is módosított, csakhogy előbb megérkezzünk. Felnéztem az éjszakai égboltra. A telihold hatalmasnak hatott, mellette csillagok ezrei világítottak. Ha most látnék egy hullócsillagot, azt kívánnám, bárcsak így maradhatnánk... Örökre...

Őrült ötletem támadt. Ha irányt váltanék, később érnénk oda. Bár Leon biztos, szörnyen dühös lenne rám, és ezt nem akartam.

Halkan dudorászni kezdtem. Legalább elütöm valamivel az időt. Ha már úgyis itt kell állnom reggelig.

Gyönyörű látványt nyújtott, ahogy a felkelő nap első sugarai bevilágították a horizontot. Nagyot nyújtózkodtam, a végtagjaim már teljesen elgémberedtek. Egy nagy ásítás közepette megindultam tenni egy kört a hajó fedélzetén. Most is mindent rendben találtam, ezért végezetül belenéztem a távcsövembe, és körülkémleltem a láthatáron. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a messzeség egy pontját. Nem túlzottan tetszik ez nekem...

Fogtam magam, és lesiettem a kapitány kabinjába. Kicsaptam az ajtót, viszont egy percre megtorpantam. Leon az ágyon feküdt, és aludt. Vörös haja szanaszét terült el a feje körül a párnán. Csak félig volt betakarva, így tökéletes rálátásom nyílt a fedetlen mellkasára. Nagyot nyeltem. Tekintetem akaratlanul is az elnyílt ajkaira vándorolt. Nem is olyan rég ezek az ajkak lopták el az első csókomat. Közelebb léptem, majd leguggoltam az ágy mellé. Fel kéne kelteni Leont, de előbb... A fejem teljesen kiürült, fel sem fogtam, mit csinálok. Az alvó kapitány arcához hajoltam, majd a következő pillanatban gyengéden megcsókoltam. Csak egy másodpercig tartott, utána rögtön felpattantam. Bár már mindegy volt.

-Mit csinálsz? – hallottam meg Leon rekedtes hangját. A szeme résnyire kinyílt.

-Ne haragudj, csak jöttelek felkelteni, mert...

-Nem arra gondoltam – ragadta meg a kezem.

Lerántott, és mire észbe kaptam, már én feküdtem az ágyon, Leon pedig felettem támaszkodott. Nagyon közel volt hozzám, ráadásul ez a pozíció hihetetlenül zavarba ejtő volt. Elvörösödtem.

-L-leon, ez...

Komoly arccal nézett le rám, végül elvigyorodott.

-Édes ébresztő – hajolt egyre közelebb, míg az ajkaink újra össze nem értek. Először finoman, majd egyre vadabbul csókolni kezdett.

Jól eső bizsergés futott végig a testemen. Legszívesebben átadtam volna magam az élvezetnek, de nem tehettem. Megpróbáltam eltolni magamtól, de nem engedte.

-Leon, elég! – támasztottam meg a mellkasát. Felültünk.

Zavartan túrt bele a hajába. Lehet pontosan most fogta fel, hogy voltaképpen mit is csinált velem.

-Ne haragudj, én csak...

-Egy hajót láttam közeledni a távolban – nyögtem ki.

Kikerekedtek a szemei, majd azonnal felpattant. Felkapta az ingjét, és már rohant is a fedélzetre, engem magamra hagyva a helyiségben.

Még mindig az ágyon ülve, a lüktető ajkaimhoz kaptam. Ez mi volt? És a legfontosabb kérdés, hogy egyáltalán miért élveztem? Még ha mindketten férfiak vagyunk... Ráadásul én kezdeményeztem. Talán már lassan kezdjük elérni a korlátainkat. Idegesen a kezembe temettem a fejem. Mi történik velem?

Nem volt túl sok időm ezen rágódni, mert meg kellett néznem, hogy mi a helyzet. Felsiettem Leon után, aki a korlátnál állt, és a tájat nézte. Az idegen hajót már szabad szemmel is ki lehetett venni.

-Próbáljuk meg kikerülni? – kérdeztem rögtön.

-Nem kell – rázta a fejét. – Nem ellenséges.

Ezt a kijelentést nem igazán értettem. Hogy lehet valami itt a tengeren nem ellenséges? Fél órával később megtudtam.

Minden félelmem ellenére, Leon nem hagyta, hogy bármit tegyek.

A két hajó megállt egymás mellett. A másik hajó legénységét figyeltem. Kétségtelenül kalózok. Hirtelen egy magas alak lépett elő közülük. Kalapot viselt, szóval ő volt a kapitányuk. Egy kötél segítségével átlendült a fedélzetünkre. Csak sokkolva bámultam, amikor megállt Leonnal szemben. Farkasszemet néztek egymással, majd egyszerre mosolyodtak el.

-Leon, öreg cimbora! – borult Leon nyakába az idegen kapitány.

-Fernando! Látom, még élsz, nem evett meg a Kraken? – veregette meg a hátát.

-Jó kis kondérost főztem belőle – engedte el. – Veled mi van? Hol a legénységed? – nézett körül.

-Csak ketten maradtunk – biccentett felém.

-Ó, nocsak – lépett elém. – Nagyon örvendek, Fernando vagyok, kalózkapitány – rázta meg a kezem.

-Edward Davis – mutatkoztam be.

-Nem tűnsz kalóznak – stírölt végig.

-Egy brit kereskedőhajóról szedtem össze – szólt közbe Leon.

-Nekem is van ám új szerzeményem – mosolyodott el. – Souji! – kiáltotta el magát. – Fél éve véletlenül megtámadtunk egy japán hajót, és csak ő maradt az egyetlen, aki túlélte. Mivel nem akart meghalni, ezért hozzám szegődött. Nem beszél sokat, hiába van mellettem már mióta, még nem igazán sikerült megtanulnia angolul vagy spanyolul – sóhajtott fel.

Egy fiú állt meg mellette. Olyan 17 év körüli lehetett, japán stílusú ruhát viselt, tipikus vágott szeme volt, sötét haja pedig egy kontyba volt felfogva. Igazság szerint elég aranyosan festett.

-Jól tud harcolni? – kérdezte Leon.

-Mi az, hogy! Úgy forgatja a kardot, mint senki más!

Elmerültek a beszédben, én addig közelebb léptem a semleges arccal bámuló Soujihoz.

-Konnichiwa – hajoltam meg egy picit előtte.

Meglepett arccal nézett rám, majd kis hezitálás után visszaköszönt.

-Edward Davis vagyok, te pedig Souji, igaz? – mutatkoztam be neki japánul.

-Hai. Minamoto Souji vagyok, örvendek a találkozásnak.

-Szintúgy – mosolyogtam rá.

-Megengedsz egy kérdést? Hogyhogy beszélsz a nyelvemen?

-Nagyapám japán volt, ő tanított meg rá.

-Szóval te félig japán vagy?

-Így is mondhatjuk.

-Souji! – szólt alárendeltjének Fernando kapitány. – Gyere, visszamegyünk a hajóra.

Biccentett, majd utoljára rám nézve halványan elmosolyodott, és követte felettesét.

Leon a kormányhoz állt. A két hajó lassan távolodott el egymástól, viszont meglepett, amikor irányt változtattunk, és elkezdtük követni a másik vízi járművet.

-Hova megyünk? – kérdeztem Leont.

-Kicsit nosztalgiázunk egyet. Van itt a közelben egy lakatlan sziget, oda kikötünk – válaszolt jókedvűen.

-Értem...

-Hé – szólt hozzám. – Kérdezhetek valamit?

-Csak ha utána én is – egyeztem bele.

-Tudsz japánul?

-A nagyapám onnan származik, ő tanította meg nekem a nyelvet.

-Nem látszik rajtad semmiféle ázsiai vonás. Max annyi, hogy kicsit alacsonyabb vagy az átlagnál – nézett végig rajtam.

-Nem vagyok kisebb az átlagnál – pufogtam. – És most viszont én kérdezek.

-Na?

-Honnan ismered Fernando kapitányt?

-Egyszer kisegített egy ütközet során pár évvel ezelőtt. Azóta jó barátok vagyunk, habár nem igazán szoktunk találkozni.

-Értem – bólintottam.

-Figyelj... Az, ami reggel törté...

-Várjunk csak, hol van Momo? – jutott hirtelen eszembe. – Megyek, megkeresem! – hagytam ott Leont, és lesiettem a rakománytérbe.

Beléptem a szobába, de nem kellett sokat keresgélnem. A kisfóka az egyik sarokban feküdt összegömbölyödve. Az érkezésemre felkapta a fejét, és boldogan sietett hozzám.

-Momo – vettem az ölembe. – Fogalmam sincs, mi történik... Én ma csókolóztam Leonnal, pedig mindketten férfiak vagyunk, ráadásul a kapcsolatunk sem volt túl felhőtlen mostanában – öntöttem ki a szívem. – Én... Élveztem, de tudom, hogy ezt nem lenne szabad. Valami baj van velem! – szorítottam össze a szemem.

Momo szomorúan nézett rám.

A kikötésünkig vele maradtam a kabinban, és elmerültem a gondolataim legmélyebb bugyraiba. De nem jutottam sokra. Miután már a homokos parton álltunk, ha akartam volna, sem tudtam volna rajta emészteni magam. Elég sűrű programok következtek.

Fernando kapitány nagyon lelkes volt. Bejártuk az egész szigetet, gyűjtögettünk. Én egész végig Soujival beszélgettem, nagyon jól kijöttünk egymással, ráadásul a gondolataimat is elterelte.

Már sötétedett, mire megkerültük az egész szigetet, ezért nekiálltunk a tábortűz gyújtásnak. Az egész olyan jó hangulatban telt. Ettünk, ittunk, nevettünk. A legénység kicsit többet is ivott a kelleténél.

Olyan éjfél körül már nem igazán bírtam tovább. Fáradt voltam, a többiek is kezdtek kidőlni. Elköszöntem Soujitól, és a bóbiskoló Momoval visszamentem a fedélzetre, majd le a kabinba. Álmosan dőltem be az ágyba. Ez a nap nem is volt olyan rossz. Legalább nem kellett Leonra gondolnom...

Pár perc múlva nyílt az ajtó, és az emlegetett szamár lépett be rajta.

-Ah, mindenki hulla részeg, teljesen kiütötték magukat – dobta le a kabátját az asztalra, majd az ingjétől is megszabadult.

Bevetette magát ő is a kis ágyba, sikeresen agyonnyomva engem.

-Leon – nyögtem a rám nehezedő súlytól. – Ugye tudod, hogy nem férünk el ezen ketten?

-Igazad van – sóhajtotta, majd kelletlenül felkászálódott.

-Maradj csak, te biztosan fáradtabb lehetsz – ültem fel azzal a szándékkal, hogy átadom a fekhelyet.

-Te múlt éjjel sem aludtál, igaz? – rázta meg a fejét. – Majd a legénység kabinjában keresek valami helyet – állt fel, de elkaptam a kezét.

-Tényleg nyugodtan alhatsz itt, elvégre ez a te helyed

-De te neked nagyobb szükséged van arra, hogy jól kipihend magad.

-Leon!

-Istenem – ült le mellém kuncogva. – Nem fogod hagyni, igaz?

-Nem igazán – motyogtam.

-Akkor aludj velem.

-Miket beszélsz? – lepődtem meg. – Te is részeg vagy?

-Teljesen józan vagyok – nézett mélyen a szemembe.

A szobában égő gyertya hirtelen kialudt. Teljesen sötét nem volt, hisz a hold fénye bevilágított az ablakon.

Visszakaptam a tekintetem Leonra, aki végigsimított az arcomon. A szívem hevesebben kezdett el verni. Lassan közelebb hajoltam, mire megszüntette a távolságot közöttünk. Beletúrt a hajamba, miközben lassan csókolni kezdett egyre mélyebben. Finoman ledöntött az ágyra. Miközben csókolt, elkezdte kigombolni az ingemet. Nem ellenkeztem. Hagytam, hogy csinálja, mert akartam, hogy megtegye. Félredobtam minden gátlásomat. Már nem számított semmi. Csak ő.

Aznap éjjel a karjai közt aludtam el.