~Taehyung szemszöge~

Mire hazaértem, besötétedett. Elmentem letusolni, majd visszamentem a szobámba és elaludtam.

Még mindig egy ágyban vagyok Naeunnal. Egyszercsak leveszem boxeralsómat és alsóneműjét, de semmi extrát nem csinálunk, csak annyi, hogy már nincs rajtunk. Fölé hajolok és megcsókolom. Kezeivel a hátamat fedezi fel, majd tarkómhoz megy a keze és összekulcsolja. Ebben a pózban maradtunk pár percig.

Azonnal felkeltem és lihegtem. Nem! Azért nem lennék arra képes, hogy meztelenre levetkőztessem őt és magamat. Rápillantottam az órámra és még csak hajnali fél egyet mutatott. Visszafeküdtem és álmatlanul keltem fel reggel. Úgy gondoltam, hogy ma egész nap az ágyamban fogok heverni és szomorkodni vagy olvasgatni fogok pár romantikus regényt. Vagy.. Megnézek egy szomorú romantikus filmet és pár papírzsebkendővel fogok ülni a kanapén. Komolyan azt fogom csinálni, mint a lányok.

~Naeun szemszöge~

Egész éjjel nem aludtam semmit sem. Végig Taehyung járt az eszemben és, ahogy viselkedtem vele. Tényleg aranyos, de ha én is 21 lennék, akkor összejönnék vele, de így nem. Anyukám és a bátyám elmentek itthonról egy jó ideje. Hol lehetnek? Kimentem a konyhába és reggeliztem, majd a fürdőbe ugrottam átöltözni. Aztán kiléptem a fürdőből és egy telefoncsörgésre lettem figyelmes. Megnéztem kijelzőjén egy ismeretlen számot. Felvettem.

-Jó reggelt kívánok, ön Mrs. Choi  leánya és Choi Minho testvére?

-Igen, kivek beszélek?

-A kórházból hívom önt. Baleset érte őket. Szeretném, ha egy rokonuk itt lenne velük.

-Máris indulok!-letettem.

Felvettem a bőrdzsekimet és a converse cipőmet, majd elindultam a kórházba. A hajammal nem törődve fújt a szél és összekócolta. Útközben Tiffanyval futottam össze.

-Szia Naeun!-integetett.

-Szia.. Nem érek rá, mert a kórházba kell menjek! Sajnálom!

Ott is hagytam és folytattam utamat a kórház felé. Később oda is értem és egy nővér állt az a ajtónál. Bementem, majd üdvözöltük egymást és a családomhoz vezetett. Bevitt abba a "szobába", ahol fekszenek bekötött fejjel és infúziós kézzel. Már a sírás szélénél voltam, amikor valaki megjelent mögöttem és átkarolt. Felé fordultam és ott állt Taehyung. Sírni kezdtem és fejemet mellkasára helyeztem. Hullottak a könnyeim. Eltávolított magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

-Nem lesz semmi baj!-újból magához ölelt.

Szipogtam. Majd a a gép csak egyenes vonalat húzott. Megállt bennem a vér is és lefagytam.

-Anya!! Minho!!-sírva kiabáltam.-Ne hagyjatok magamra!-szipogtam.

Meghaltak. Túlvilágra mentek és magamra hagytak. Nem tudom, hogy fogom a temetésüket kifizetni. A padlóra zuhantam és az orvosok jelentek meg, akik egy fehér lepedővel letakarták őket, majd valamerre elvitték őket. Keservesen sírtam. A földön összerogyva próbálom magamat helyrehozni, de nem megy. Nagyon nehéz őket elengednem. Taehyung elém guggolt és próbált vígasztalni. Nem nagyon sikerült neki. Miért pont ők hagytak itt és miért nem én mentem el helyettük?

-Miért hagytak itt és miért nem én mentem el?-szipogtam.

-Ne, mondj ilyet!-ölelt magához.

Felállított, majd kimentünk a kórházból, de még mindig nem nyugodtam meg. Egyedül akartam lenni, de egyben jólesett, hogy itt van mellettem és vígasztal, ahogy csak tud, de nem igazán sikerül neki. Hazahozott és bevitt a szobámba. 

-Nyugodj meg!-homlokomra adott egy puszit.

Felállt, majd kiment volna az ajtón, de keze után kaptam.

-Ne hagyjon magamra! Legalább ön ne..-a végét már suttogtam. 

Leült mellém az ágyra és magához ölelt. Annyira jólesett, hogy nem akartam elengedni. Az emlékeim róluk bennem maradnak és nem engedem el őket. 

-Honnan tudtad, hogy a kórházban voltam?-érdeklődtem könnyes szemekkel. 

-Az egyik osztálytársad mondta, Tiffany!

Letöröltem a szememet, ami könnytől áztak és valamennyire megnyugodtam. 

-Ha lehetne, akkor holnap semmiféleképpen sem megyek iskolába!-közöltem.

-Jólvan!-suttogta.

Tovább ölelgettem, majd eltávolódtunk és felállt, majs kiment az ajtón. Az ágyon ülve néztem az ajtót, mikor nyitodik ki újra, de hiába lestem az ajtó nem nyílt ki. Szóval magamra hagyott. Lesétáltam a konyhába, hogy igyak valamit, csak a menta teát leltem a tűzhelyen. Odamentem és töltöttem magamnak, amit azonnal megittam. Felmentem a szobámba és bezárkóztam. Aztán a bejárati ajtón kopogtak. Lementem és kinyitottam az ajtót, majd egy férfi állt előttem.

-Jó napot kisasszony!-szólalt meg az idegen férfi.

-Jó napot!-hajoltam meg.

-Hallottam a balesetről és megszeretném kérdezni, hogy van rokonja, akinél megszállhatja magát?-érdeklődött.

-Nincs..-ráztam a fejemet.

-Ez esetbe az árvaházba kell vinnünk önt.

Árvaházba kerülök? És mi lesz a házzal? Istenem, miért csinálják ezt velem?

-Naeun az árvaházba?-kérdezte egy ismerős hang.

Magamba gondolkodni kezdtem, hogy ki lehet az. Aztán rájöttem, hogy csak Taehyung az.

-Igen uram! Ez a szabály..-válaszolt az úr.

-Nem fogadhatnám be?-érdeklődött.

-Uram, nem akarom önt megsérteni, de ki maga a lánynak, hogy befogadja?-lepődött meg.

-A barátja vagyok!-közölte.

Az uraság egyet sóhajtott.

-Jó, legyen!-engedélyezte.

Elment és egy kicsit megörültem a hírnek, hogy nem kell árvaházba kerülnöm, de félek is egyben, hogy a tanár úrhoz költözöm. Mivel érdemeltem ezt ki, hogy magához költöztessen?

-Menjünk!-betipegett a lakásba.

Megfogta a csuklómat és a szobámba mentünk, hogy összepakoljak, de segített. Megköszöntem neki a segítségét, majd felvettem a csomagomat és elindultam a lépcsőn vele. Amikor már a nappaliban voltam, mégegyszer körbenéztem a lakáson, majd kitettem a lábamat és kulcsrazártuk a lakást. Elindultunk Taehyung lakása felé. Odaértünk, majd kinyitotta a lakását és behessegetett. Körbenéztem és a falai tele vannak festményekkel, a bútorai jó minőségűek. Az illat emlékeztetett a gyermekkoromra, amikor még apukám is élt. Annak az időszaknak vége. Már új életet kezdtem és folytatom is, míg be nem töltöm a 21. életévemet. Akkorra keresek egy lakást magamnak, dolgozni járok és megfogok élni valahogy.

-Gyere! Megmutatom a szobádat!-megfogta a kezemet.

Elvezetett egy hosszú folyosón, majd megálltunk egy ajtónál.

-Ez lesz a te szobád!-puszilta meg az arcomat.

Nem szólaltam meg, de megöleltem.

-Köszönöm tanár úr, vagyis Taehyung! Hogy hálálhátnám meg a kedvességét?-kérdeztem.

-Azzal, hogy bemész és otthon fogod érezni magadat!-válaszolt.

Bólintottam, majd elengedtem és bementem az új szobámba. Leültem a földre és a ruháimat pakolgattam ki a bőröndömből. Szépen összehajtogatva raktam be a szekrénybe. Amikor már ezzel is végeztem, lementem a nappaliba és a tv-t néző Taehyung mellé huppantam le a kanapéra. A tv-je mellett tényleg egy komód volt, ahol az álmában ültem.

-Arról a komódról beszéltél?-érdeklődtem.

-Hmm? Ja, igen.. Miért?

-Csak érdeklődtem..-mosolyogtam.

-Kezdem érezni, hogy valamiben sántikálsz!-megborzolta a hajamat.

Amikor abbahagyta, a hajamat az eredeti állapotába igazítottam vissza. Nem tudtam befejezni, mert magához ölelt, úgy felette voltam, ő pedig alattam. Azonnal felkeltem onnan és a kanapé másik végébe ültem.

-Bocsi!-elnézést kértem.

-Nem kell!-legyintett egyet kezével.

-Tényleg?-pöcköltem meg az orrát.

-Igen..

Közelebb ültem és hajoltam hozzá. Szemébe néztem, majd az ajkait vizslattam. Aztán megcsókolt. Pedig nem ezt akartam, de mindegy. Lassan arcára tettem a kezemet, majd a mellkasára és távolódni akartam.

-Ne távolíts el magadtól!-mondta két csók között.

Folytatta velem a smárolást. Nem hiszem el, hogy viszonzom neki, pedig nem kéne.